Ó nem elég…

Ezen írás bizonyíték a svéd-magyar nyelvrokonságra, mint azt hallhatjátok, ha elindítjátok a zenét, és „ráolvassátok” a verset:  https://youtu.be/z2kc570KwUs
A nyelvrokonság természetesen vicc, egyszerűen le szerettem volna fordítani az eredeti dalszöveget, de nem fogott meg a férfit csábító női hegyi troll története, így átköltöttem, és csak a hangzáshoz igyekeztem tartani magam, ügyelve rá, hogy lehetőleg énekelhető is legyen. Szóval:

Ó NEM ELÉG…

1. Bódító mámor illan, szerteszét surran,
innen termemben harsan a hurrá!
Párját ritkít’ fríz lovakon ifjak serege,
majd lassan izgalom lesz úrrá.

Refr.: Ó nem elég, ó nem elég, ha meghajlom feléd,
Neked mélyebb tisztelet járna!
És ütött hát az óra, ősi szemed énekel,
minden kérdésre felel.

2. Érted szól a nóta, te gondtalan táncolsz,
dobszó üti rúnáid zengve.
Addig áldd meg sorsunk, míg áldunk nevedben,
és az ember lelkesül híredre.

Refr.: Ó nem elég, ó nem elég, ha meghajlom feléd,
Neked mélyebb tisztelet járna!
És ütött hát az óra, ősi szemed énekel,
minden kérdésre felel.

3. Érted harcot vívva nem félünk farkastól,
velünk vonul a szellő és erdő.
„Ne hátrálj meg akkor, ha rút kétely gyúl” –
szólt hűsen szép varázslónő.

Refr.: Ó nem elég, ó nem elég, ha meghajlom feléd,
Neked mélyebb tisztelet járna!
És ütött hát az óra, ősi szemed énekel,
minden kérdésre felel.

4. Érted világít ma ez ékes szavú bárd,
tőled ismeri a szavak titkát.
Ó, csillag a szó, örök csillagösvény,
méz cseppen, gyújtva ihletszikrát.

Refr.: Ó nem elég, ó nem elég, ha meghajlom feléd,
Neked mélyebb tisztelet járna!
És ütött hát az óra, ősi szemed énekel,
minden kérdésre felel.

5. Érted élve tiszta e harcos asszony itt,
de a bestia lustán szólítja.
Egyetlen szót szólj csak, s a kígyó átlátszó,
mire pirkad, a szörny már nem hívja.

Refr.: Ó nem elég, ó nem elég, ha meghajlom feléd,
Neked mélyebb tisztelet járna!
És ütött hát az óra, ősi szemed énekel,
minden kérdésre felel.

6. Szólott a gróf – „sokat áldoztál legott,
most már engem is illetne birka.”
Belül sóvár, porig éget, megrabol,
de őt várja végül a gyehenna.

Refr.: Ó nem elég, ó nem elég, ha meghajlom feléd,
Neked mélyebb tisztelet járna!
És ütött hát az óra, ősi szemed énekel,
minden kérdésre felel.

7. Áldd a félszeműt, ki maga a gyertyaláng,
így ha fellobbansz, nem teszi szóvá.
Halhatatlannak hitt ifjak serege,
egy nap halj meg, hogy így válj méltóvá.

Refr.: Ó nem elég, ó nem elég, ha meghajlom feléd,
Neked mélyebb tisztelet járna!
És ütött hát az óra, ősi szemed énekel,
minden kérdésre felel.

Észak fia

Hogy méltó legyek, bármit elkövetek.
Magamnak már nem kívánok semmit.
Engedjétek, hogy eszközötök legyek,
szomjamon csak a szolgálat enyhít.

Tanúnak hívom a vándor égboltot!
Hadd adjak erőt, ahogy adok vért.
Gyöngyözzön a bor, szóljanak a dobok,
népem körében szívem táncra kélt.

Eleget kísértettem a sorsot,
kezem alatt ropogtak a csontok,
én csuktam le megannyi sárkány szemét.

Berobbanó, zabolátlan erő,
ott a helyed, hol hazaérkező
harcos szüzek viszik meséd szerteszét.

Egy lépésre

Fogytán lett halandó az idő.
Ha még izgulsz egy kicsit, érthető.
Hátha nem visz el a nátha,
a zálogot is kiköhögöm,
de nem nyugszom bele,
ha elhagy az öröm.
Örökségem, hogy átkelek
tűzön és vízen,
és ha belehalok is,
őrizem hitem.
Mi tagadás, néha
földhöz ragaszt az aggodalom.
Nincs kézfogás, de
lehet kézzel fogható a bizalom.
Mind egy cipőben
járunk manapság:
magunkba zárva
tárulhat fel a szabadság.
Talán most kitisztul az utam,
és mi illúzió, összezuhan.
Ha magára marad a nép,
és eluralkodna a fejetlenség,
az összefogás bölcs döntés,
felséges uram.
Éles a párhuzam,
már szóltak erről rímek.
Élhetünk burokban –
– de minek?

Ne kérdezd

Csak bámulom arcod,
csonkig ég a pillanat.
Vajon lesz-e még helyünk,
ha mindent betiltanak?
Nem dacolnék a renddel,
de kérlek, még ne vedd el
emléked, a vigaszom.
Ha kezem rab, láthatlak
elmémben szabadon.
Még lüktet a fonal
félreverő húrokkal,
sajgó álmainkból
font köldökzsinór.
Ha széttépem e kérdést,
az egyetlen reményem:
vajon gondolsz-e rám
az esküd ölében?
Bár a szív meghasad,
van nálam szigszalag,
mert éget a tettem,
mit el sem követtem.
Itt az ideje, hogy
elrebbenjek némán,
a habokba vesszen a
telhetetlen vénlány.
És lassan elhiszem,
hogy nem is engem szolgál
a méla rekviem,
mit óvatlan suttogtál.

Sohaország

Nézd, ez hát az ember,
ki sírva vigadott.
Ki nem tud nevetni,
félig úgyis halott.
Ha nincs táplálék, kap
erőre a szellem.
Addig nem halok meg,
míg fel nem ébredtem.
Nem lennék ott, mikor
rájössz, mit vesztettél,
mert szerben kerested
a nirvánát, testvér.
Talán feljegyzi egy
pártatlan krónikás:
álruhás tanító
volt csupán a csapás.
Hogy nőttél volna fel,
csipás, csukott szemmel?
Ha nem mész felé, nem
jön feléd a gleccser.
Befagyott a város,
ösztön nem létezik.
Örök-gyerek marad,
ki nem emlékezik.
Húzd ki most a fejed,
szűk már a mennyezet.
Újjáéled neved,
a szavad meg ne szegd.
Vállald fel önmagad,
vállald a sötétet,
hadd hallja gyermeked
igaz, vad mesédet.

Vajon hányszor

Vajon hányszor
álltál az ablakom alatt?
Vajon hányszor
vártál ott, hol fagyöngy fakad?
Vajon hányszor
emeltél várat álmunkból?
Vajon hányszor
kísért szemed a távolból?
Szeretnélek,
de minden tett meghazudtol.
Felednélek,
de mindenhonnan dalunk szól.
Élet-halál közt
érted levenném a maszkom.
Ágyban, párnák közt…
és harcban, az oldaladon.
Együtt Veled,
vagy más csapáson, nem számít már.
Ne értem tedd,
és küzdj tovább, mikor elbújnál.
Bizonyítsd hát,
méltán kaptad Íbisz-szemed.
Mindegy, hányszor
kel fel a hold, béke Veled!

Üst

Kondul a harang,
a föld megremeg.
Szólít egy lágy hang,
bűvködből dereng.

Nagy az ellenség,
sok sötét szempár.
Megbocsát az ég,
ha most elfutnál.

Mindent akarok!
Felét se értem!
Ha nem vihetem,
hát velem égjen!

Elégett a kincs,
és mi megmaradt:
gyöngy-emlékeim
a felszín alatt.

Részem a visszhang:
sorsán kacagva
izzik és hűl le,
mint Árész kardja.

Hűs szellő ölel
forró kezekkel.
A válasz közel,
magától jön el.

Fa kell, hogy égjen,
fia a szélnek.
Gyújtós lesz utam,
lángoló ének.

Most nem marad más,
csak a füst és én.
Átkelünk a csend
zafírtengerén.

Fent pislákolnak,
várnak a nagyok:
együtt legendák,
külön csillagok.