Hónap: 2020. január

Ködbe vesző
időtlen idő,
szerte végtelen –
– így szeretem.
Szertelen vessző,
suhints hamar,
sorsom sem volt
soha fukar.
A bolondját
nem járatom,
mást elmarok.
Nem verlek át,
csak nem tudom,
mit akarok.
Mit remélhet,
és mit adhat
egy izgága
kolibri szív?
Szánd meg, óvd még
a kisrókát, ki
lázában hív.
Te vagy az úr.
Pálcám sárkány-
szívizomhúr
s véd orkán, ha
megtörsz apátián,
mit a kor hordoz.
A logikád
majd feloldoz,
ha magamnak
ásnám sírom.
Szolgád leszek,
amíg bírom,
de fogytán a
veritaserum,
így végére térek.
Szorít a fészek.
De egy szavadba
kerül, s maradok,
ami vagyok:
néma, névtelen
szelleme a révnek.

(Egy kedves barátom által szerzett dalszövegre írt variáció, a nő szemszögéből…)

A falnál részegen akkor hitted-e,
a hetyke lányka, aki bennem él,
hány kígyót bűvöl majd a fellegekbe,
egy rókatündér semmitől se fél.

Keresem én majd azt az egy zugot,
ahova az emléked belefér.
Hű fagyöngy alatt szemed lehunyod,
szívemben őrzöm, mit elfelednél.

Táncra hívjatok, aprók és nagyok,
ki sötétben bujkál, mit sem ér.
Legyetek bátrak, vándor farkasok,
minden rebbenő szempár mesél.

Ki vagy Te, ki csak siratod szárnyaid,
hamuban fekszel, pedig lobogtál.
Elrabolom, de megőrzöm titkaid,
hogy újra égjen, aki Te voltál.

Az égen túl a hold,
adj még egy kis bort,
karmazsin fátyla
rám hajolt.
Ó, fákon túli ég,
szökkennék feléd,
bár mindent Neked
adhatnék.
Ha szétfúj is a szél,
a remény bennem él,
hit a törvényben
elkísér:
A lángeszű bolond
egyszer összefont,
sorsunk majd újra
összeér.

Szerteszökkent idő és tér.
Egy fejletlen ördöghurok,
mely még fut, ha rásüt a fény,
ám jövője már ott bugyog.
Elejt, körbejár, körbezár,
transzba ejt a kétely-mocsár,
mi nedves, de porrá éget.
Őrizd, őrizd hát reményed!
Megremegett az ősi láng,
mely fűtötte Olimpiánk,
de a kút, mely tudást őriz,
üde fons mercurialis
sértetlenül zubog tovább.
Ne feledd, ki vagy, ki lehetsz!
Láthatsz majd valódi csodát,
ha a szolgálat fegyelmez.

Másfajta részegség,
hajnal csípett fülön.
Szokott sémák mentén
falakba ütközöm.
Rozoga becsület,
rideg és idegen.
Kizárt a kör, leszek
az ötödik elem.
Gyanút kelt, ki dicsér.
Tisztább tűz a nyers szó.
Ellenségként is kincs,
ki nem megalkuvó.
És sosincs egyedül,
kinek tiszta szíve
mélyen rokon, szenved
másért hűn, konokon.
Fogadd hálám, Uram,
illó csillagokért,
áldásom és derűm
kínért, fájdalomért.
Hálám Uram,
hálám Uram,
hálám Uram.
Ha meg is bicsaklok,
fáklya a lobogó:
minden, mi létezik,
győzelmünkért való.