Hónap: 2019. november

Sziklaszirt peremén
vitt sziréndalt a szél.
Milyen könnyű volna,
ha hátára ülnél!

Szánj meg engem, szellő,
vidd el a levelem:
hű szolgája vagyok,
ha akar még engem.

Tudasd, hogy már értem,
hogy részévé égtem,
drágakő szeme tart
fenn borotvaélen.

A Nap legyen tanúm,
csókot ad pecsétnek.
Igaz, mit suttognak:
sárkányok léteznek.

Belülről emészt fel
a tudatlan vétek.
Öltem és öleltem
bennem a sötétet.

Bármit felszántok, mit
szán nekem az élet,
ha szabad táplálnom
örökláng-reményed.

Azt gondoltam, baj van velem,
mert bánat ül a szívemen.
Nehéz bánat, sötét balrog,
hazám mostan kopár partok.
Meg nem osztom a keresztem,
bajom fátyol mögé rejtem.
Kinek kellhet, ki keserű?
Szóljon mostan víg hegedű.

Annak a legszebb mosolya,
kinek lelkében korona.
Ki szemében tündér ragyog,
bár a hóban árván vacog.
Ne vacogjon most már senki,
nem engedek senkit veszni.
Nem vagyok én többé árva,
mert ráakadtunk egymásra.

Megidézem űzött bátyám,
együtt égünk el a máglyán.
Megidézem, átölelem,
hogy megsejtse, mit ér nekem.
Zengjen messze máglyán dalunk,
belül mind testvérek vagyunk.
Egy-két élet, vagy százezer,
és lehull a csalfa lepel.

Magára ismert
a fűz a víz tükrében.
Ez az szerelem.
Nekem nem jár kegyelem,
ha magam nem szeretem.

Szedtem friss csalánt,
bolond gyermekdalokkal
űztem a magányt.
Kegyetlen és víg talán,
ahogy gyászolom apám.

Vörösbegy dalolt:
szeretőd érted eped,
el sosem hagyott.
Légy hát hű, légy, ami Ő:
sovány bolond, tetszhalott.

Ők nem értik még,
hogy dögvész és bűz ellen
szól a színjáték.
Nem szúrok szívébe tőrt,
inkább leszek hűs tajték.

Barátságok, mint
csillagok születnek.
Vagyunk olyan ügyetlenek,
hogy bár szépek e tollak,
az űr helyére betuszkollak.
Sorsunk meg vagyon írva,
és nem csillagainkban a hiba.
Fülig belep az árnyék,
és szemem elől
elsiklik a játék,
mi most dolgom lenne.
Ha belenéznék, vajon
mit mutatna Edevis tükre?
Vágyok a végtelenre,
és félem a halált,
pedig nem is él,
mi időnként
nem vált fizimiskát.
Ajkamról olykor
zengenek tézisek –
de mi közöm az okkulthoz,
ha még bepisilek?
Kételyek és néma
őrjöngés között
belibbent a múzsa.
Kezét homlokomra tette
és kinyitotta a csapot.
„Megmutatom, hogy
csípd el az illatot,
mit a pillanat hordoz.”
És látok aurórát,
szövedéket, mi feloldoz,
és már nem holtág vagyok,
hanem méltó a korhoz,
ugyanolyan különc,
abnormális.
Minden tanítóm:
az ég, az ellenség –
és bölcsebb önmagam is.

Ülj le közénk,
és pihenj meg, vándor.
Áruld el, mi szél hozott
otthonodtól távol?
Fogadd el, hogy most
Rólad szól a vers.
Te, ki itt a tűzben is
tanítást keres,
ülj le, és mesélj.
Hogy lettél azzá,
ki előtt fejet hajt a veszély?
Hogy kaptad neved,
hogy lehetsz ily kortalan?
Miről álmodik,
kinek állandóan dolga van?
Vannak-e vágyaid?
Van-e még hibád?
Milyen vagy, amikor
senki se lát?
Mosolyod minden
kételyt elnyel,
s mire pislantunk,
már kihúztad
a méregfogat
Hórusz-szemeddel.
Derű izzik hirtelen
tekintetedben.
Halni és élni hagyni –
visszhangzik a csendben.
Attól vagy mágus, hogy
arra tetted fel léted,
hogy szívünkben
a sötétet
áttörjék a fények.

Szilaj mámor
szakadt ránk,
mint könnyű zápor,
mikor összeért a láng.
Ha minden kitaszít,
a rajongás felemel.
Az otthon poklát
nem viselem el.
Szürreál, ahogy
összefolynak
arcok és nevek.
Fogd a korsóm, míg
sörről-sörre
szökdécselek.
Megsimogatsz
és arcomra
csókot lehelsz.
Három nap tisztító tűz,
és olyan leszek,
akit megérdemelsz.
Mindjárt követlek,
csak még választ követelek:
mi őszintébb az őrületnél?
Örülhetnél, hogy
empirista vagyok, hisz’
gyengébb, aki hátszéllel él.
Most karnevál
és imádók öveznek.
Éltem már könyveknek,
és megköveztek.
S itt a szabad ég alatt
magányom eszmévé szakadt.
És eszmélek, hogy
mi fennmaradt,
a tengernyi tapasztalat
bennem csörgedezik.
S mint arany a föld mélyén,
a gyermekekben
tovább nemesedik.

Nem kell éjszaka,
hogy napvilágot lásson
ordas viszály.
Egy rossz szó,
fejetlen kupleráj
is káoszra ihlet,
és véged, ha nem lépsz ki
időben a körből.
Megismered még,
ki rád kacsintani próbál
a tükörből?
Vakok közt
király lehet,
kiben fénylik önismeret,
ha a szekrényből
kilép a rettenet.
De ha benned a mumus,
benned a patrónus.
Idézz meg emlékeket,
s ha elsőre nem megy, nevess!
Bukás után
legszebb a mosoly.
És nevettess,
ha-ha-ha a világ túl komoly.
Dobjon el mindent,
ki látja, hogy
táncolsz szabadon.
A pénz nem isten,
hát égjen, ha vacog
egy társadalom.
Könnyebb később sem lesz.
De minden pillanat,
ami nem öl meg,
egy kicsit… derűsebbé tesz.