Víz hullt az égből.
Köröttem minden, mi élt,
megvetemedett.
Egymásnak feszült
agancsok villogtak, míg
besötétedett.
Nyilván lefekszel,
ha sok ezer kisülés
célpontnak akar.
Befogad a föld,
a fű, a sár, az árnyék
ápol s eltakar.
Űr a hiányod.
Meg nem ismerhettelek.
Bolygónk kilökött.
Tán emlékszel rám,
tán Te is engem kutatsz
csillagok között.
Ha ezt látod, tudd:
mindenben Téged keres
egy megszakadt szív.
Nem számít, hol vagy,
tudatlan lányod érted
kutat, küzd és vív.
Elég belőlem,
testvérem a tét s anyám.
Nincs idő várni.
Megoldom, de mondd:
létezik megfejtés – vagy
itt hagytál meghalni?
Murphy törvénye nem átok.
Védjük a fényt
utolsó vérig.
Hisz megígérted:
bármi, mi megtörténhet,
meg is történik.
Hála – Sorsfonó
Ismerlek én már rég.
A rege hol volt, hol nem,
de most fölfeslett a szövedék
és nem eresztem.
Fonódjon össze mesénk
azokkal, kikben bízunk
rendületlen…
Ha nehéz is, mert
úgy érzed, egy lefolyóból
kukucskálsz kifelé.
Engem Te húztál ki…
És feledve,
hogy nő vagyok,
Te meg férfi,
megtanítottál
patrónust idézni
és körbeöleltél bizalommal.
A válladról nézve pici a világ.
Kacagtatók baklövések és hibák,
és csak egy biliben történtek
hányattatásaim.
Megmutattad, hogy
vannak szárnyaim.
És százszor kibírtad,
mikor türelmetlen’
rúgtam ki a papírbörtön
oldalát. Világgá mentem.
Csutakoltad rólam a sarát,
szedegetted szívemből a szilánkokat.
Köszönöm kitartásodat,
hogy hittél bennem,
és rámutattál:
nem veszett el a méltóság.
Köszönöm, hogy emlékeztettél,
mi az, ami örök,
és mi hiábavalóság.
Köszönöm ragadós,
félszeg mosolyodat,
mely maga a Tavasz,
és örökösen
a győzelmekre tekint.
Az utunk csak most kezdődik,
de ígérem,
éltetem céljaid,
és fonom sorsunk
legjobb tudásom,
lelkiismeretem szerint.