Néha úgy érezte, hogy
hátrafelé született.
Ilyenkor villantotta
ezeregy éj-mosolyát:
esetlen vagy, ember, mert
kerülöd, aki szeret,
és szereted, aki bánt.
Szép volt, szilaj és ravaszdi.
Akkor már nem kergetett
lányos lepkeálmokat.
Ujja körül tekergett
viszont mindenki, mikor
feltámadt, mint áldozat.
Vele halt a sötétség,
vele halt a fájdalom,
vele a szégyen, kétség,
kesergés a bánaton…
s nem jött utánuk semmi.
A Titkok Kamrája nyílt
kongó lelkében, mit már
kiöntött egy horcruxnak.
Magányra vágyva múltján
merengett: oka lehet
talán, hogy más kapta meg,
mit epedve keresett.
És ahogy ott merengett,
ráleltek más álmai.
Fellobbant a láng, fáklya
a világra – ám úgy tett,
mint aki láthatatlan.
Hisz nem a hírnév a cél.
Jut siker, jut elég flört.
De nem is bosszú éltet:
vezessen, mi összetört.
Légy tagja a Seregnek,
ismerd meg, aki Lüke,
tekintsd Neville-t partnernek,
s emeld kezed a hitre:
Ha másokról szól – mindent.
Viszont ha csak magadról –
szórj sóbálványt a szívre.
Zordó
Látták őt, látták őt!
Láttam én is.
Fekete kutyaként
jött velem szembe.
Loncsos volt, csapzott,
s jutott eszembe
hontalan történet –
Rólad,
ki keresett egyre
új barátokat,
s kergetted még
kalóz ábrándodat.
Mert hitted, hogy
ki szeret, nem hagy el sosem.
Szerelemhez mégsem
fűlött fogad,
csak koptattad
vad álmodat,
melyben családodat
Te választhattad meg.
Megbabonázva
néztél rám
felcsillant szemekkel,
mielőtt
egy kígyó átharapta
kóbor nimbuszod…
De ráeszmélsz egyszer,
hogy ez a valami
örökláng Benned.
S ha őrzik is tested
kéjelgő dementorok,
a lelked szabad.
Szalad, egyre szalad a vonat után,
melyben barátod él tovább.
S ha utóbb utol is ér végzeted,
halálod Te választhatod:
Unalom és szégyen?
Dementorok és mélytorok?
Háború és béke?