Egyedül vagy.
Mint az ujjam.
Senkire se.
Egyedül vagy.
Csak magadra.
Nincs szerepe.
Egyedül vagy.
Inkább építs.
Baj már sok ért.
Egyedül vagy.
Nem magadért.
Csak másokért.
Minek?
Rajtam ütött az üresség,
mint kongó harang a kihalt városra.
Valaha itt zajos népek éltek.
Most oda az élet.
Oda a színek.
Oda a rímek.
Szürke penész eszi a falakat.
Poshadt odú, kifosztott fészek,
s oda a kályha is, melyben lángnyelvek meséltek.
Csak a csend van.
Csak a csend, és én.
Én vagyok, azt hiszem, de dermedten,
és oly üresen, mint lakatlan csigaház.
Magára már a kutya se vigyáz,
értelmetlen a forró tea,
a futócipő és a kabát, és
értelmetlen az egészségtelen.
Hamuízű a carpe diem.
Mállnak szét az idegenek,
kiket barátaimnak hívok,
s nem elégítenek ki álmok és célok,
se semmi más.
Más fásult történetét már előre unom –
főleg a sajátomat.
Orra bukom, mire
idegen lábnyomok bántják
hűvös magányomat.
Engem ne sajnáljon senki.
Így is mar a bűntudat,
ha barlangomba térek,
visszhangoznak elvárások
és megkövült érvek.
Mégis hogy mondjam el,
s egyáltalán kinek, hogy változtatnék –
de minek? – de minek? – de minek?