A gyűrű helye tűnt fel,
ahol nem fogott meg a Nap.
Nem volt még nálad sem hűtlenebb,
sem komolytalanabb.
Míg én inkább tikkadok,
Te röptében a legyet is megszeretgeted.
Mégis kinek köszönhetem,
hogy ilyen hamar megszerettelek?
Egy húron pendülünk, s
ha össze is korbácsolnak a hétköznapok –
ismerlek, Kedves,
vágyaid alaptalan’ nagyok.
Úgyis rögvest elfúj a szél.
Viszi hamvaid egy kacér szellő.
És máris mást ropogsz körül
pattogó tűztáncoddal,
mint egy kalasnyikov.
Sóhajtasz nagyot.
Addig agyon nyom a nemek átka.
Felejtsd el, nem lesz találka,
köztünk csak méreg volna
az igen, noha-ha-ha most kérdeznéd
ajkaddal is, nem csak szemeddel,
azt mondanám:
követnélek árkon-bokron át,
felejtve célom, minden ígéretem,
felejtve, kik számítanak,
hogy a jegyem máshova vettem,
felejtve, hogy várnak rám,
hogy nekem tovább kell mennem,
s elmerülve kiskutya-szemedben
torz lenne a világ.
Eltörpülnének erények és hibák,
fellegvárnak tetszene a viskó,
s csak a Mi lenne a fontos.
S ha már ennünk se lenne mit,
és tetőről is csak az eső mesélne
és csak a Gyerek Te
lenne tele a Gyerek Énemmel –
utolérnének azok az átkozott hétköznapok,
amiket most megfűszerezel.
És akkor úgyis jönne érted a szél…
Úgyhogy inkább a nemem nyomjon agyon,
minthogy megkösselek ilyen fiatalon,
mikor nekem is kiszökken a hajóm
a nyílt vizekre.
Tekeregj csak zsivány lelkeddel
kedvedre.
Ha már elhiszed, hogy egyedül
a kötelesség tart a talajon,
talán újra utamba sodor a szél –
egy másik tavaszon.
Wagner Alma versei