És megint ugyanazt a függönyt bámulom.
Merengek a tegnap éjszakán.
Újra köszönnek a szende délutánok,
elmúlt a tomboló magány.
Szárad a bűntudat izgalma.
Ugyanaz az ágy, ugyanaz a penészfigura
sóhajt a falon utánad.
Olvadó remény
hever az asztalon és
hervadó bocsánat.
Már nem tudok örülni annak,
mitől majd’ kiugrott a szívem régen.
Eső nem hull sivatagban,
halott sas nem szárnyal az égen.
Már képek sem jönnek.
A bölcs bennem hallgatag.
Fülelek, s a vidám kacaj csak zaj.
Belé fojtanám gyermekbe a nevetést,
szivárványba a színt,
szenvedőbe a kínt,
hogy meghalljam végre, mit meg kéne hallnom.
Hogy belém égett a múlt, belém vastagon.
Tavaszi szün
Esőre áll az idő
melegszik
ahogy közeledsz
cirógatlak
szememmel
az ablakban.
Néma sikolyok
füstös kacajok
aztán menned kell
keresni önmagad
kötelező
még fiatal vagy.
Elszaladt az idő
hűvös van
holnapra még
nem készültem semmit
a magány lármája
idegesít.
Üres vagyok
ülök az ablakban
várlak csendben
nem jössz
fogy az idő
üvöltök szkafanderben.
Aztán megnyugszom, köpök a mélybe
révülök, távolodom
holdtájmesszeségbe
belép a költő, sóhaját hallani
ez oly szép
bár megzenésítene valaki.
Misztrál – Babits: A kedves arcképe ( https://www.youtube.com/watch?v=FPWFnVRMF_Q )
Üzenet a palackban
Tenger morajlik,
Emlékeket hoz a szél.
Elmentél.
Valami eltörött.
Ott hagytál.
Pedig kalózbecsület kötött.
„A testvérem voltál.
A kiválasztott.”
Kiválasztott.
Féltékeny lett.
Pedig halfarkam van:
Alaptalan.
Már csak árnyék vagy.
Ő délibábozódott,
Néha jelenget.
Tartozol.
Várni foglak.
Ha gazdád elenged.