Te megmondtad, hogy
soha nem leszek boldog.
Hogy nyakamban a bűntudattal
majd minden új festményt elrontok.
Vászon sincs már,
a bolt bezár,
nekem elfogyott.
Hisztizve berontok,
sikolt az üveg, a vásznak
rendőrért kiabálnak.
De talán csak én rettegek attól,
hogy nem akarja már senki, hogy ráfessek.
Hazakullogok.
Leszerepeltél, nagy művész.
Várjunk csak!
Kopott sikátor falai tűnnek
hívogatóan üresnek.
Graffitisnek még jó leszek?
De ahogy közelebb lépek,
a falak hátraszökkennek.
Az Űr Nő.
Határtalan, de véges.
Ezt is te mondtad.
Felvillannak a közelmúltból képek.
Gyászolok.
Választottam, amire születtem,
de míg minden nagyravágyat ki nem oltok,
– Te megmondtad:-
soha nem lehetek boldog.
Dobd már le
– Madár vagy – mondja a barát,
míg nézi vergődésemet.
Végignézek magamon, és tényleg.
Oldalamon szárnyak, arcomon groteszk csőr,
nyakamban tanulósúly.
– Központ, jelentkezz! – megyek bele a játékba.
– Felszállási engedélyt megadom! – válaszol a barát,
és visszafojtott vigyorral figyeli, ahogy
minden erőmet latba vetve elrugaszkodom.
Veszettül csapkodok, mint egy részeg kolibri,
kapálózom egy darabig, küzdök a végzet ellen,
aztán a felismerés kétségbeesésével az arcomon
elterülök a sárban. Megint.
Odajön, felsegít.
– Ugye tudod, hogy a súly miatt van?
– Tudom.
– Madár vagy.
– Tudom.
Újra megpróbálom.
Hátralép, és rámkacsint.
Mást nem tehet.