Uram,
köszönöm a kitartást, amivel átsegítettél a napon,
nem hagytad, hogy elcsábuljak, megóvtál a bajtól,
a gonosztól, aki eltántorítana kitűzött célomtól.
Köszönöm a percet, mikor összehoztad, hogy vele legyek,
biztos hogy észrevett, és észrevette, mennyit fogytam,
hogy a régi dagadt farmer már gyűrődik rajtam, a fenekemen.
Észrevette, mily’ törékeny lettem, hogy remeg a kézfejem, s
a szemem már majdnem olyan karikás, mint Belláé a Twilightból.
Tudom, majd meglátja, milyen szép vagyok és szomorú,
és lesz kedve velem nevetni, mert azt is látná, milyen szórakoztató
a társaságom, mikor a barátaimmal vagyok, vagy idegenekkel,
akikkel többé úgysem találkozom. Csak egyedül vagyok szomorú,
ha eszembe jut, hogy otthon apa megint mérges lesz, ha észreveszi, hogy
befaltam a nutellát. Nem baj, holnap veszek másikat.
Mosolyogva szállok, repülök hazafelé, mert egymásra nézhettünk,
köszönöm Istenem, dicsőséged végtelen, zengem lelkesen,
álmomban és éberen, éberen, éberen…
Zavaros víztükrön át a fürdőben azt se tudom, ki ez.
Már megint száraz a hajam, mások hogy csinálják?
Uram, add, hogy selymes legyen a hajam, lapos, és egyenes,
a bőröm pattanástalan, üde, kellemes, a fogam fehér,
a mosolyom ragyogó, miért nem vagyok jókedvű itthon csak máshol?
Megint nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, elég belevaló,
mint a húgom, akinek barátai is vannak?
Egyszer tökéletes leszek, helyettetek is egészséges és vékony leszek,
büszkék lesztek rám, vagy gyűlöltök miatta, de akkor már késő lesz,
mert visszafordíthatatlanul tökéletes leszek,
önzetlen, vicces, és kedves leszek, terhetekre
nem leszek, nem leszek, nem leszek,
előbb fogyok el, tűnök el, szublimálok el…
Uram, add, hogy szublimáljak, ne terheljem szeretteimet,
ne terheljem a Földet féreg ember létemmel. Mire talán
az egyetlen megoldás a kollektív öngyilkosság lenne.
De ez elérhetetlen. Ha elmentem szépen, méltóságteljesen,
lássátok, mit vétettetek ellenem, miattatok nem lehetek
olyan vidám, és bájosan önzetlen, mint az a lány az emeleten.
Megszólítani sem merem. Figyeltem, Ő biztos nincs terhére
senkinek, hisz’ olyan könnyű,
mint egy tollpihe, és ragyogó, mint a napsugár.
Talán tényleg az, és az emberek falták fel.
Csak ennyi maradt,
de ő még mindig csak ad, és ad, és ad.
Én is lehetek olyan?
Vigyétek mindenem, és holnaptól
mindig fogok tudni mosolyogni.
Uram, add, hogy anya és apa megbékéljenek,
hogy az emberek megbecsüljenek,
hogy ne csak önzőn zabáljanak,
végre adjanak is.
A városi lány imája
Hálás Gyermeked