Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne.
Hallgassatok. Megértem, hogy
elég volt ennyi, hazudni meg
végképp ne hazudjatok.
Más vár rád. Ne ferdíts, ne mentegetőzz,
ne kímélj, ne rejtegetőzz,
csak mondd ki az igazat, és húzz a francba.
Úgyis kudarcra volt ítélve az egész,
mi értelme volna hát a múltat élesztgetni?
Hallgassatok. Ti a fejemben, kiknek kiléte felderítetlen,
hogy ördögök vagytok-e, vagy angyalok.
Elég volt ebből! Hallgassatok…
Ti mondjátok, hogy nem vagyok elég… elég vékony.
Elég szép. Hogy nem vagyok elég.
Azt is ti mondjátok, hogy egyek és egyek, mintha
nem volna elég az a hullarengeteg, amivel már megetettetek.
És mindenki beteg. S mint ők, én is
olyankor érzem, hogy van miért élnem,
ha ennél rosszabb már úgysem lehet.
Mert vége lehet! A tudat éltet,
hogy bárki lehetek. S közben rohad rám a hullarengeteg.
Elég belőletek! Van ki szeret! Van ki meghallgat,
ha meghallgatom, egy óráig siránkozik nyomoromon,
van ki gondol rám, van ki szeret,
van kinek példaképe, álomképe legyek,
van ki óv, ölel, van ki vigyáz rám,
van ki megvetné ágyam, nyoszolyám…
Csak olyan nincs, aki megnevettessen,
aki pofon vág, ha túlzásokba estem,
Mert neki én nem kellettem.
Vagy nem is létezik.