Kisírt felhős, szaggatott éjjel után
kimért, tompa démonok
kísértenek. Már nem aggaszt, már nem félek, miről
tegnap azt hittem, belehalok.
Ugyanúgy rágyújtok, ugyanúgy
eszem a salak anyagot –
ereimben méreg és talán
halálvágy kavarog.
Jó kombináció. A földre hamuzok.
Az égre nézek.
Már nem nyugtat meg a madárének.
Pedig ragyog a nap, és tocsog a derű,
minden oly álszent, minden oly álcázott egykedvű,
hogy csak a parazsat bámulom, meg a füstöt
merengve, a szálkás, öreg szellemet,
ahogy kígyózik egyre – egyre messzebbre.
Aztán semmivé lesz. Kapar a torkom.
Erre is miattad szoktam rá, hogy veled legyek.
De neked inkább ő kellett, köddé vált istened.
Te is, akár a füst, egyre feljebb emelkedtél,
s mint végül a füst, te is szétfolytál, semmivé lettél.
Utánad kaptam, és te szétlobbantál.
Magam maradtam, estére hol maradtál?
Úgyhogy most várlak. Bénult, zsibbadt
végtagokkal, Stocholm-szindrómában
a tompa démonokkal,
noha tudom, nem leszel enyém, míg él szívemben hódolat,
addig csak néha visszatérsz, mint egy csukló gondolat…
Wagner Alma versei