Ímhol leterítve a pompás állat. Brava.
Hódoló asszonyok a jussod, és rózsák hada.
Nevess, sírj, mulass, meg amit ilyenkor kell,
aztán nézd meg zsákmányod, ha még érdekel.
Hahó, itt vagyok! Kimerültél, megértem,
és dacolok még, gyűlöllek is, meg minden,
de tényleg nem indítja be a fantáziád,
hogy lábad előtt hever rég áhított prédád?
Egy hét elteltével közel jön, méreget.
Cibálom a ketrecet, kitöltöm mérgemet.
Kacag rajtam, majd ledönti a whiskey-t,
székébe rogy és puskacsövet tisztít.
Látom a szemén, még egyszer levadászna.
Nyisd ki a ketrecet, ragadj fegyvert, te gyáva!
Te lennél a vadászom? Tőled kéne félnem?
Nem a tiéd, a puskádé az érdem.
S kicsit a tiéd, mert tudtad, hová célozz.
De nem attól vagy nemes harcos, bátor hérosz,
hogy becsülöd ellenfeled továbbra is?
Nem belé rúgsz, mikor elmúlt az extázis.
Már korábbi félelmeim sem aggasztanak,
hogy mi lesz, ha a szabadságtól megfosztanak,
hogy kit fogok érdekelni, ha megtört leszek,
mert eddig szilaj voltomért szerettetek.
Mert tudom, jó leszek ágyelőnek neki,
prédáit hátamon magáévá teheti…