Oly régóta nem láttam már
ragyogni mélyvizű-tükör szemed.
Oly régen – talán sohasem- néztél rám
igazán, dolgom sem volt veled.
Még mielőtt szólhattam volna hozzád,
bátor kedvesem,
röntgen szárnyú lény repült alád,
glóriával vagy kénkövesen
fejre állt és bedeszkázta a kutat.
Izzó lelkem azóta ordít, kutat,
ha kell, démonok közt török utat,
hogy átvállaljam alkudat.
Csak lennél szabad és tennéd a dolgod,
neked most békével kéne harcolnod
ehelyett egy koporsóban fekszel
két méter mélyen.
Néha mintha érezném.
Az utcán megyek szembe jön egy kisfiú
borzas hajjal, szemüveggel, szívében
tisztasággal, szemében becsülettel,
aztán megint magam vagyok,
gurulok egy lépcsőn és sóhajtozok
és te megfogod a vállam,
leporolsz, hogy ne legyek olyan anyátlan
és eltűnsz.
Most akkor mi van?
Itt vagy a kútban? abban férfiban?
vagy itt maradtál kísértetnek,
vagy itt bujkálsz, mert kergetnek,
vagy itt keresnek, mint aki megszökött,
vagy itt kaptál munkát az angyalok között,
vagy itt ragadt egy darabod a lelkemben,
vagy csak egy emlék vagy a fejemben?
