Nézem a tájat.
A fákat, ahogy elsuhannak mellettünk. Nézem a várost messze, amint egyre távolodunk tőle. Nézem a sötétséget, ahogy körülöleli az erdőt. De valójában Téged nézlek. A Te arcod mosolyog vissza rám az üvegből. Mégis azt hiszed, hogy nem látlak.
Állok. Eszem ágában sincs leülni, mert így jobban áramlik szét az érzés a testemben. A felvillanó képek hatására megindul bennem a pulzáló energia, de olyan erősen, hogy meg is tudom mondani, hol lüktet végig. Lent kezdi, halad felfelé, aztán a mellkasom következik, majd a nyakamon kúszik fel hátul, végigkanyarodik a füleimen és lök egy utolsót a szemeim között. Aztán újra indul. Közben szakadatlanul kering a karjaimban és a lábaimban, különös tekintettel az ujjaimra.
Megremeg a térdem. De képtelen vagyok leülni. Át akarom adni magam ennek az érzésnek, ameddig tart.
Olyan, mint ha évek teltek volna el azóta.
Mikor elmondhatta, hogy ismer, egész más voltam. Akkoriban büszke voltam és magabiztos, pedig nem volt rá okom. Mikor beláttam az egykori hibáimat, több lettem, mint aminek valaha is képzeltem magam és mégis – sebezhető vagyok. Hogy is van ez?
Mikor elmondhattam, hogy ismerem… azt hittem, ismerem. De megváltozott. Régen gyakran bámulta a falat és sóhajtozott. Ha belépett a terembe, megfagyott a levegő. Pedig soha nem bántott senkit. Sőt, ha bántottak egy lányt, nyomban a védelmére kelt, de bárhogy is próbált közeledni felé ezek után a lány, ő ridegen kitért előle. Állítólag velem sem volt baja, mégis esetlennek, gyerekesnek és nevetségesnek éreztem magam a társaságában. A többiek is oda akarták hívni magukhoz, de nem tudták, hogyan szóljanak hozzá. Ezért inkább kiült az udvarra, a rejtekhelyére, a cédrusfa alá és onnan nézett minket. Azt hitte, nem látom. Nehéz természete volt. Mégis kedveltem, de mintha nem akarta volna elhinni.
Bekopogtam hozzá. Úgy terveztem, hogy csak beköszönök, és talán az indulásom előtt tudunk beszélgetni egy jót. Talán lekésem a vonatot is.
Természetesen viselkedett, izgatottságnak nyomát sem lehetett látni rajta (mint mindig) és hellyel kínált. Elfogadtam és vártam, amíg leült mellém.
– Na mi újság? – kérdezte szokatlanul csevegő hangon.
Ekkor dőlni kezdett belőlem a szó, és pár perc múlva már gond nélkül társalogtunk. Kicsit meglepett, hogy nem egyedül én vagyok, aki beszél. Valami megváltozott. Babonásan kerültem a múlt-témát, hátha elriasztanám vele ezt az új, közlékenyebb énjét. Jobban belegondolva inkább a másik térne vissza hőbörögve, hogy álljon meg a menet, azért még Ő a főnök. És egyszer csak ő maga terelte rá a témát nevetve a múltra. Egyre másra hozta fel a régi sztorikat, válogatott baklövéseit, és az enyémeket. Közben erősen fogtuk a fejünket. Hogy csinálhattunk ennyi hülyeséget? Már csillogott a szeme a nevetéstől. Az a villogó barna szeme… Megráztam a fejem.
– Mért nem jöttél oda hozzánk éveken át? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Én odamentem volna. De nem akartam zavarni. Már kész volt a csapat, felesleges lettem volna ott.
Kellettem én oda?
Hallgattam. Rájöttem, hogy nem.
– De én azért örültem volna Neked. Viszont Te mindig Éva nénivel voltál, vagy a konyhában segítettél…
– Mert ha már veletek nem lehettem, unatkozás helyett inkább olyat csináltam, amit szeretek: segítettem.
Észrevette, hogy elkomolyodtam és borral kínált. Meghökkentem. Régebben egyáltalán nem szerette az alkoholt. Mi történt? Elfogadtam egy pohárral. Aztán még eggyel. Rákérdezett a szerelmi életemre. Kicsit zavarban éreztem magam, nem tudtam, mit mondhatok el neki és mit nem. Mi vet rám rossz fényt, melyik részlet túl pikáns. Inkább úgy döntöttem, hogy határozottan és tárgyilagosan közlöm az adatokat. Neve, kora, foglalkozása, mettől-meddig. Így terveztem, de csak hebegve-habogva jöttek a szavak. Nem ijedtem meg, biztos csak átmeneti állapot ez a kommunikációs zavar. Míg beszéltem, a szavaim elakadtak, a szókincsem köddé vált és egyre nehezebben tudtam koncentrálni arra, amit mond. Biztos észre vette rajtam, ezért most csak ő beszélt és magyarázott, én meg hallgattam. Már csak az állam kellett volna a tenyerembe támasztani, mint egy mesét hallgató gyereknek. A szívem zakatolt, de nem figyeltem rá, pedig egyre hangosabban süvített, mint a vonat. Hirtelen elhallgatott és rám mosolygott. Lebuktam. Jaj, biztos kérdezett valamit, én meg nem válaszoltam, mert csak néztem, de nem figyeltem, mit mond. Bocsánatkérően pillantottam rá, erre ő elnevette magát. A szemébe néztem, és megláttam magam a tükrében. És újra szépnek láttam magam. A harmadik (negyedik?) pohár bor után úgy éreztem, egy veremből nézek kifelé. A testem még itt van, a szám már beszél, de az elmém régen elkalandozott a vágyaim hátán. Kedvem lett volna megcsókolni. Szerencsére a robotpilóta tartotta a frontot. Hallottam a hangom, amint épp szenvedélyesen meg akarja győzni valamiről, ha jól emlékszem a helyes kézfogás szükségszerűségéről. Meg is akartam mutatni, ezért felálltam. Ő is így tett, de helyette bevágta az ajtót, elém lépett, és valami ilyesmit mondott:
– A kézfogás helyett inkább ezzel győzlek meg. – azzal egészen közel hajolt és volt képe megvárni, míg én csókolom meg.
Itt elszakadt a fonál. Minden mozdulat új volt és ismerős is egyszerre. A szavak ideje lejárt. A testem azt tette, amit az elmém akart, így az visszanyargalt belé és ledöntötte a kapukat. Hol óvatosan csókolt, hol megégette a tűz, amit fellobbantott, de nem volt megállj. Egyszer csak eltépte ajkait az enyémtől, megragadta az arcom és mélyen a szemembe nézett. Szinte szikrákat szórt párductekintete, úgy meredt rám. Én riadtan néztem vissza rá. Majd elszántan. Erre még egyszer megcsókolt és a nyakam felé vette az irányt. Már az első érintés izzásba hozta, én még jobban oldalra döntöttem a fejem, lélekben pedig esedeztem a folytatásért. Nem is váratott sokáig, ezúttal lehelete már forró volt, amitől elvesztettem a fejem. Most én néztem kitartóan a szemébe. Olvasni próbáltam belőle, de oly magas falként tornyosult benne a vágy, hogy nem láttam mögé.
– Uh. – remegve sóhajtott. – Kikészít, ha így nézel rám.
– Nem tudok máshogy nézni.
Felvillant a szeme és fullasztóan megcsókolt. Átvettem az irányítást, és elhúzódtam. Ismerte a játékot, ez az „önmegtartóztatósdi”. Nem érünk egymáshoz, de ha összeérnek az ajkaink, szét is rebbennek, és a szenvedély villámcsapásként fut végig az ideghálózatunkon. Belém villant, hogy mennyire imádom az illatát és a nyakhajlatába fúrtam az arcom. Aztán elindultam fölfelé a nyakán, éles kitérőt téve a fülcimpája felé is. Akadozni kezdett a légzése, ami csak olaj volt a tűzre, már nem bírtam magammal.
– Várj. – mondta.
Kótyagosan kihúztam a fejem a kútból és körülnéztem. Biztos megbánta. Semmi baj, csak elszaladt velünk a ló. Bárkivel megesik. Mi ettől még ugyanúgy barátok vagyunk, az előbbi pedig majd felkerül a válogatott baklövéseink listájára. Csak valahogy nem láttam magam előtt a képet, ahogy nevetve meséljük, mint a többit… Megmondom Neki, hogy mindjárt indul a vonatom, úgyhogy indulnom kell. Elszántam magam, hogy ránézzek. De belesajdult a szívem a látványba. Az arckifejezése megint az a világfájdalmas volt, mint régen. Eddig tartott. Gratulálhatsz magadnak, te szuka. Végre sikerült felszabadultan viselkednie, erre te hosszú idő munkáját rombolod földig. Önzésből. Járt egyet a szobában. Egyre feszültebb lett a légkör. Csaknem olyan fagyos lett, mint kint. A tekintetét a földhöz szegezte és az arca közel túlvilágba meredő jelleget öltött. Néztem és sirattam a percet, mikor még az enyém volt… Valami történt. Felkapta a fejét és hirtelen elém guggolt. Elszántan a szemembe nézett és láttam benne a markánsan, félreérthetetlenül kirajzolódó kérdést. Határtalan boldogság fogott el és a szemem igennel válaszolt. Ezúttal is megcsókolt. De ez a csók nem az a mámor ittas, szilaj, irányíthatatlan csók volt, mint az előbb. Volt benne valami csillapíthatatlan fájdalom, kétely – és egy csipetnyi durvaság is. Igyekeztem meggyőzni, hogy ne szégyellje a vágyait, én is akarom. Megint eltépte az ajkát az enyémtől. Felállt, mögém ült és hátulról kezdte el csókolgatni a nyakam. Megint elfoglalta az eszem a vágy és ezúttal bele is csavarozta zászlóját a helyére. Az a bizonyos bizsergető érzés elöntötte a testem, akár a megáradt folyó, jóformán műthettek is volna, annyira elzsibbadtam. Meg akartam fordulni, hogy hevesen megcsókoljam, de elkapta a kezeim és lefogta. Lehúzta a pólóm a vállamról és szemben találta magát a tetoválásommal.
– Ez az, amire gondolok?
– Igen. – mondtam, majdnem megszeppenten. Nem tudtam, hogy fog reagálni.
De minden kétségem elmúlt, mikor ráforrasztotta ajkát, kezeivel pedig a hangszeren játszott…
Ajtónyikordulás, mire finoman abbahagytuk. Nyomott még lágyan egy csókot a vállamra, és megigazította a pólóm. Kintről beszűrődött a megérkező kliensek zaja és a fiúé, aki lekísérte őket.
– Itt alhatnál. – próbálkozott újra.
– Ma nem lehet. – pihegtem.
Komolyan bólintott és nem firtatta az okát.
„Vissza kell mennem anyámhoz.” – gondoltam, de szégyelltem kimondani.
Elém guggolt és kitört belőle egy mosoly.
– Mióta nem voltál férfival?
– November óta. – hebegtem.
– Látszik. Eléggé fel vagy húzva.
Nem mondtam el neki, de ha tegnap lettem volna utoljára mással, ő ma ugyanúgy lázba hozott volna.
Megértette, hogy nem maradhatok, így elkísért egy darabon. A beszélgetést ott folytattuk, ahol a csók előtt abbahagytuk. Tökéletes kerete lenne egy történetnek. Búcsúzóul egy gondoskodó puszit nyomott a homlokomra és még egyszer megcsókolt. Egyszerre szakadtunk szét, egyszerre fordítottunk hátat a másiknak. Az utolsó, amit láttam belőle, egy felvillanó csibész tekintet volt. Többet vissza sem néztem, de éreztem, hogy megint elkomorodik. Az égboltra emeltem a tekintetem. A fogyóhold ragyogott, de nem árasztotta el fényárral az éjszakát, csak Ő maga tündöklött. Hálát adtam az Éjszaka Királynőjének a ma estéért. (Újabban ez a szokásom.) Megálltam és kitártam a szárnyaimat. Aztán meggondoltam magam és mégis vonattal mentem. Jóból is megárt a sok.
Egy pillanatra eszembe jut, vajon milyennek láthatnak most az emberek. Sugárzik belőlem az energia, még a színét is látom: klisésen rózsaszín, egy kis szivárványos beütéssel. A csendet fojtogatja a hangzavar, de én nem bánom, és Ő sem bánja. A hó borította mező fagyos, mégis puha melegséggel tölti meg a szívem a látványa. Minden lassítva hullámzik el előttem. Nem is tudom, hogy nevezzem ezt. Megvan, ez a Harmónia. A jelenben vagyok, de bekúszik a fejembe a jövő. Hogy lesz ezután? Hogy most, a közel jövőben mi lesz, azt tudom. Ennek az éjszakának az emlékéből fogok élni addig, amíg újra láthatom. Mindenben az ő arcát fogom látni, ahogy most is. De aztán? Ha újra találkozunk? Elfog a kétségbeesés. Általában mindent előre látok, ám most mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Az élet kényszerít, hogy megadjam magam a spontaneitásnak. Nem lehet előre tervezni. Legnagyobb meglepetésemre megkönnyebbülök. Megint kacérkodom a repülés ötletével, de egy furcsa gondolat üti ki a képből. Az elején mennyire rettegtem ugyanettől a sötétségtől, minden benne mozgó árnytól összerezzentem, és minden éjszaka kész örökkévalóságnak tűnt. Pedig hosszú idő után költöztek vissza a szemembe a csillagok.