A Kígyókirály

Fölém magasodott a Kígyókirály.

Roppant termet, erő s alak
kiráz a hideg ahogy felettem kacag
hívogat egyre, sziszeg, ígér, kacsingat rám
szatír szemében sötét hegek, véres fogsor reklám

Meg sem rezzenve, a kiutat keresve
eszembe jut egy régi gyerekmese
egy kígyóról s egy lányról – ki szívéből szeretett,
erre bizonyságul anyaszültre vetkezett

A kígyó csak erre várt,
felfalta az ártatlan lánykát
ezerszer, de ő maga sosem vedlett
örök titok maradt, hét réteg bőre mit rejtett

És most itt van és itt áll a király
mint aki ha kell, ítéletnapig vár
üveges szemében gyilkosság tüze ég
ne búsulj, egy nap talán összetörik még

Zsákutcába kerültem, az ablakon rácsok,
s ugyan ki hallana meg, ha kiáltok
s az ajtóban ott állt vigyorogva ő
egyet kondult az óra, majd megállt az idő

Arra eszmélek, forróság önti el a testem
biztos csak láz, biztos csak ágynak estem
kapaszkodom a valóba, dicsérnek a nővérek
bamba szemükben áhítat, szájukban lidércek

Közeledik már a király és én lázas vagyok
ne borogatást, egy inget adjatok
ebben a zubbonyban megfő az ember
nem látod, hogy jön a kígyó, eressz el!

Már az ágyam lábánál áll,
alatta olvad a padló, bűzös mocsár
szagú a szája
ahogy arcom fölé hajol, rám folyik a nyála

De csak nyelvével kattintgat szüntelen
vigyorogva méreget, kérdi korom, nevem
nem dőlök be neki, ott a hibája
hogy tudom, hogy megőrüljek, azért csinálja

Az ágyon vonaglok, se kezem se lábam
szememben tűz ég, halálát kívántam
ekkor jöttem rá, hogy nem is különbözünk nagyon
akár ő is vergődhetne itt étlen-szomjan-vakon

Furcsamód megnyugodtam, agyam hidegség önti el
hagyom hogy levetkőztessen jéghideg kezeivel
jólesik a hűvösön, pihe bőrben vagyok
egyedül csupasz, a boncasztalra fagyok

Mint a kicsontozott hal, elernyedten
már késő, ezt a játszmát elvesztettem
a függöny előtti taps az, amit hallok
kaján pillantások nyilaznak és buja hangok

Még egyszer körbenézek
utolsó leheletem amit érzek
elvakít a fény, s e mikroszkóp fényében
a Teremtés ragad magával, főnix képében.

Hádész

Nézem a tájat.
A fákat, ahogy elsuhannak mellettünk. Nézem a várost messze, amint egyre távolodunk tőle. Nézem a sötétséget, ahogy körülöleli az erdőt. De valójában Téged nézlek. A Te arcod mosolyog vissza rám az üvegből. Mégis azt hiszed, hogy nem látlak.
Állok. Eszem ágában sincs leülni, mert így jobban áramlik szét az érzés a testemben. A felvillanó képek hatására megindul bennem a pulzáló energia, de olyan erősen, hogy meg is tudom mondani, hol lüktet végig. Lent kezdi, halad felfelé, aztán a mellkasom következik, majd a nyakamon kúszik fel hátul, végigkanyarodik a füleimen és lök egy utolsót a szemeim között. Aztán újra indul. Közben szakadatlanul kering a karjaimban és a lábaimban, különös tekintettel az ujjaimra.
Megremeg a térdem. De képtelen vagyok leülni. Át akarom adni magam ennek az érzésnek, ameddig tart.

Olyan, mint ha évek teltek volna el azóta.
Mikor elmondhatta, hogy ismer, egész más voltam. Akkoriban büszke voltam és magabiztos, pedig nem volt rá okom. Mikor beláttam az egykori hibáimat, több lettem, mint aminek valaha is képzeltem magam és mégis – sebezhető vagyok. Hogy is van ez?
Mikor elmondhattam, hogy ismerem… azt hittem, ismerem. De megváltozott. Régen gyakran bámulta a falat és sóhajtozott. Ha belépett a terembe, megfagyott a levegő. Pedig soha nem bántott senkit. Sőt, ha bántottak egy lányt, nyomban a védelmére kelt, de bárhogy is próbált közeledni felé ezek után a lány, ő ridegen kitért előle. Állítólag velem sem volt baja, mégis esetlennek, gyerekesnek és nevetségesnek éreztem magam a társaságában. A többiek is oda akarták hívni magukhoz, de nem tudták, hogyan szóljanak hozzá. Ezért inkább kiült az udvarra, a rejtekhelyére, a cédrusfa alá és onnan nézett minket. Azt hitte, nem látom. Nehéz természete volt. Mégis kedveltem, de mintha nem akarta volna elhinni.

Bekopogtam hozzá. Úgy terveztem, hogy csak beköszönök, és talán az indulásom előtt tudunk beszélgetni egy jót. Talán lekésem a vonatot is.
Természetesen viselkedett, izgatottságnak nyomát sem lehetett látni rajta (mint mindig) és hellyel kínált. Elfogadtam és vártam, amíg leült mellém.
– Na mi újság? – kérdezte szokatlanul csevegő hangon.
Ekkor dőlni kezdett belőlem a szó, és pár perc múlva már gond nélkül társalogtunk. Kicsit meglepett, hogy nem egyedül én vagyok, aki beszél. Valami megváltozott. Babonásan kerültem a múlt-témát, hátha elriasztanám vele ezt az új, közlékenyebb énjét. Jobban belegondolva inkább a másik térne vissza hőbörögve, hogy álljon meg a menet, azért még Ő a főnök. És egyszer csak ő maga terelte rá a témát nevetve a múltra. Egyre másra hozta fel a régi sztorikat, válogatott baklövéseit, és az enyémeket. Közben erősen fogtuk a fejünket. Hogy csinálhattunk ennyi hülyeséget? Már csillogott a szeme a nevetéstől. Az a villogó barna szeme… Megráztam a fejem.
– Mért nem jöttél oda hozzánk éveken át? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Én odamentem volna. De nem akartam zavarni. Már kész volt a csapat, felesleges lettem volna ott.
  Kellettem én oda?
Hallgattam. Rájöttem, hogy nem.
– De én azért örültem volna Neked. Viszont Te mindig Éva nénivel voltál, vagy a konyhában segítettél…
– Mert ha már veletek nem lehettem, unatkozás helyett inkább olyat csináltam, amit szeretek: segítettem.

Észrevette, hogy elkomolyodtam és borral kínált. Meghökkentem. Régebben egyáltalán nem szerette az alkoholt. Mi történt? Elfogadtam egy pohárral. Aztán még eggyel. Rákérdezett a szerelmi életemre. Kicsit zavarban éreztem magam, nem tudtam, mit mondhatok el neki és mit nem. Mi vet rám rossz fényt, melyik részlet túl pikáns. Inkább úgy döntöttem, hogy határozottan és tárgyilagosan közlöm az adatokat. Neve, kora, foglalkozása, mettől-meddig. Így terveztem, de csak hebegve-habogva jöttek a szavak. Nem ijedtem meg, biztos csak átmeneti állapot ez a kommunikációs zavar. Míg beszéltem, a szavaim elakadtak, a szókincsem köddé vált és egyre nehezebben tudtam koncentrálni arra, amit mond. Biztos észre vette rajtam, ezért most csak ő beszélt és magyarázott, én meg hallgattam. Már csak az állam kellett volna a tenyerembe támasztani, mint egy mesét hallgató gyereknek. A szívem zakatolt, de nem figyeltem rá, pedig egyre hangosabban süvített, mint a vonat. Hirtelen elhallgatott és rám mosolygott. Lebuktam. Jaj, biztos kérdezett valamit, én meg nem válaszoltam, mert csak néztem, de nem figyeltem, mit mond. Bocsánatkérően pillantottam rá, erre ő elnevette magát. A szemébe néztem, és megláttam magam a tükrében. És újra szépnek láttam magam. A harmadik (negyedik?) pohár bor után úgy éreztem, egy veremből nézek kifelé. A testem még itt van, a szám már beszél, de az elmém régen elkalandozott a vágyaim hátán. Kedvem lett volna megcsókolni. Szerencsére a robotpilóta tartotta a frontot. Hallottam a hangom, amint épp szenvedélyesen meg akarja győzni valamiről, ha jól emlékszem a helyes kézfogás szükségszerűségéről. Meg is akartam mutatni, ezért felálltam. Ő is így tett, de helyette bevágta az ajtót, elém lépett, és valami ilyesmit mondott:
– A kézfogás helyett inkább ezzel győzlek meg. – azzal egészen közel hajolt és volt képe megvárni, míg én csókolom meg.

Itt elszakadt a fonál. Minden mozdulat új volt és ismerős is egyszerre. A szavak ideje lejárt. A testem azt tette, amit az elmém akart, így az visszanyargalt belé és ledöntötte a kapukat. Hol óvatosan csókolt, hol megégette a tűz, amit fellobbantott, de nem volt megállj. Egyszer csak eltépte ajkait az enyémtől, megragadta az arcom és mélyen a szemembe nézett. Szinte szikrákat szórt párductekintete, úgy meredt rám. Én riadtan néztem vissza rá. Majd elszántan. Erre még egyszer megcsókolt és a nyakam felé vette az irányt. Már az első érintés izzásba hozta, én még jobban oldalra döntöttem a fejem, lélekben pedig esedeztem a folytatásért. Nem is váratott sokáig, ezúttal lehelete már forró volt, amitől elvesztettem a fejem. Most én néztem kitartóan a szemébe. Olvasni próbáltam belőle, de oly magas falként tornyosult benne a vágy, hogy nem láttam mögé.
– Uh. – remegve sóhajtott. – Kikészít, ha így nézel rám.
– Nem tudok máshogy nézni.
Felvillant a szeme és fullasztóan megcsókolt. Átvettem az irányítást, és elhúzódtam. Ismerte a játékot, ez az „önmegtartóztatósdi”. Nem érünk egymáshoz, de ha összeérnek az ajkaink, szét is rebbennek, és a szenvedély villámcsapásként fut végig az ideghálózatunkon. Belém villant, hogy mennyire imádom az illatát és a nyakhajlatába fúrtam az arcom. Aztán elindultam fölfelé a nyakán, éles kitérőt téve a fülcimpája felé is. Akadozni kezdett a légzése, ami csak olaj volt a tűzre, már nem bírtam magammal.
– Várj. – mondta.

Kótyagosan kihúztam a fejem a kútból és körülnéztem. Biztos megbánta. Semmi baj, csak elszaladt velünk a ló. Bárkivel megesik. Mi ettől még ugyanúgy barátok vagyunk, az előbbi pedig majd felkerül a válogatott baklövéseink listájára. Csak valahogy nem láttam magam előtt a képet, ahogy nevetve meséljük, mint a többit… Megmondom Neki, hogy mindjárt indul a vonatom, úgyhogy indulnom kell. Elszántam magam, hogy ránézzek. De belesajdult a szívem a látványba. Az arckifejezése megint az a világfájdalmas volt, mint régen. Eddig tartott. Gratulálhatsz magadnak, te szuka. Végre sikerült felszabadultan viselkednie, erre te hosszú idő munkáját rombolod földig. Önzésből. Járt egyet a szobában. Egyre feszültebb lett a légkör. Csaknem olyan fagyos lett, mint kint. A tekintetét a földhöz szegezte és az arca közel túlvilágba meredő jelleget öltött. Néztem és sirattam a percet, mikor még az enyém volt… Valami történt. Felkapta a fejét és hirtelen elém guggolt. Elszántan a szemembe nézett és láttam benne a markánsan, félreérthetetlenül kirajzolódó kérdést. Határtalan boldogság fogott el és a szemem igennel válaszolt. Ezúttal is megcsókolt. De ez a csók nem az a mámor ittas, szilaj, irányíthatatlan csók volt, mint az előbb. Volt benne valami csillapíthatatlan fájdalom, kétely – és egy csipetnyi durvaság is. Igyekeztem meggyőzni, hogy ne szégyellje a vágyait, én is akarom. Megint eltépte az ajkát az enyémtől. Felállt, mögém ült és hátulról kezdte el csókolgatni a nyakam. Megint elfoglalta az eszem a vágy és ezúttal bele is csavarozta zászlóját a helyére. Az a bizonyos bizsergető érzés elöntötte a testem, akár a megáradt folyó, jóformán műthettek is volna, annyira elzsibbadtam. Meg akartam fordulni, hogy hevesen megcsókoljam, de elkapta a kezeim és lefogta. Lehúzta a pólóm a vállamról és szemben találta magát a tetoválásommal.
– Ez az, amire gondolok?
– Igen. – mondtam, majdnem megszeppenten. Nem tudtam, hogy fog reagálni.
De minden kétségem elmúlt, mikor ráforrasztotta ajkát, kezeivel pedig a hangszeren játszott…
Ajtónyikordulás, mire finoman abbahagytuk. Nyomott még lágyan egy csókot a vállamra, és megigazította a pólóm. Kintről beszűrődött a megérkező kliensek zaja és a fiúé, aki lekísérte őket.
– Itt alhatnál. – próbálkozott újra.
– Ma nem lehet. – pihegtem.
Komolyan bólintott és nem firtatta az okát.
„Vissza kell mennem anyámhoz.” – gondoltam, de szégyelltem kimondani.
Elém guggolt és kitört belőle egy mosoly.
– Mióta nem voltál férfival?
– November óta. – hebegtem.
– Látszik. Eléggé fel vagy húzva.
Nem mondtam el neki, de ha tegnap lettem volna utoljára mással, ő ma ugyanúgy lázba hozott volna.
Megértette, hogy nem maradhatok, így elkísért egy darabon. A beszélgetést ott folytattuk, ahol a csók előtt abbahagytuk. Tökéletes kerete lenne egy történetnek. Búcsúzóul egy gondoskodó puszit nyomott a homlokomra és még egyszer megcsókolt. Egyszerre szakadtunk szét, egyszerre fordítottunk hátat a másiknak. Az utolsó, amit láttam belőle, egy felvillanó csibész tekintet volt. Többet vissza sem néztem, de éreztem, hogy megint elkomorodik. Az égboltra emeltem a tekintetem. A fogyóhold ragyogott, de nem árasztotta el fényárral az éjszakát, csak Ő maga tündöklött. Hálát adtam az Éjszaka Királynőjének a ma estéért. (Újabban ez a szokásom.) Megálltam és kitártam a szárnyaimat. Aztán meggondoltam magam és mégis vonattal mentem. Jóból is megárt a sok.

Egy pillanatra eszembe jut, vajon milyennek láthatnak most az emberek. Sugárzik belőlem az energia, még a színét is látom: klisésen rózsaszín, egy kis szivárványos beütéssel. A csendet fojtogatja a hangzavar, de én nem bánom, és Ő sem bánja. A hó borította mező fagyos, mégis puha melegséggel tölti meg a szívem a látványa. Minden lassítva hullámzik el előttem. Nem is tudom, hogy nevezzem ezt. Megvan, ez a Harmónia. A jelenben vagyok, de bekúszik a fejembe a jövő. Hogy lesz ezután? Hogy most, a közel jövőben mi lesz, azt tudom. Ennek az éjszakának az emlékéből fogok élni addig, amíg újra láthatom. Mindenben az ő arcát fogom látni, ahogy most is. De aztán? Ha újra találkozunk? Elfog a kétségbeesés. Általában mindent előre látok, ám most mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Az élet kényszerít, hogy megadjam magam a spontaneitásnak. Nem lehet előre tervezni. Legnagyobb meglepetésemre megkönnyebbülök. Megint kacérkodom a repülés ötletével, de egy furcsa gondolat üti ki a képből. Az elején mennyire rettegtem ugyanettől a sötétségtől, minden benne mozgó árnytól összerezzentem, és minden éjszaka kész örökkévalóságnak tűnt. Pedig hosszú idő után költöztek vissza a szemembe a csillagok.

A Nő és a Farkas

Kíméletlen, önző nő a tél, mindent felfal, senkit nem kímél.
Oly menyasszony Ő, kit nem könnyű szeretni. Mikor megismerted, nyár volt, nimfa kacaja beleköltözött a szívedbe, s ma is ez az első ami eszedbe jut a neve hallatán. Aztán kitárta Neked lelkének sokszínű palettáját, tarka levelekbe öltözött. Szüret ideje volt, s Te teljesen elbódultál a bortól, mit Neked érlelt. De egy reggel furcsán kezdett viselkedni. Kihúzta magát forró ölelésedből és inkább kiült a hűvös őszi szellő borzolta teraszra – egyedül. Te megijedtél és utána mentél. Gyengéden megfogtad a vállát, de mikor megfordult, Te hátrahőköltél kegyetlen szemétől, mely jéghideg villámokat szórt. Este már romantikus vacsorával készültél, de mikor meglátta, kis híján felborította a gyertyákat és megint kivonult a teraszra, az ajtót is bevágta maga mögött. Kifelé vágyott a hidegbe, a magányba, a felhős éjszakába. Ezentúl mindig kegyetlen volt veled, ha utána eredtél. Minél jobban közeledtél hozzá, Ő annál messzebbre ment. Borzasztóan szenvedtél. 

De mit érzett Ő? Legszívesebben eggyé vált volna a széllel, hogy ne kelljen olyan dolgokkal törődnie, mint a munka. Vagy az alvás. Vagy a szerelem. Ezek ideláncolják ehhez a világhoz, mikor neki semmi más vágya nem volt, mint beleolvadni a Nagy Egészbe, hogy végre akkor és oda mehessen, ahová akar. Másrészt Ő is emlékezett a nyárra, és lelkében siratta a lányt, aki volt, és aki nincs többé. Akkor Ő volt a Fény, az Erő és a világ a lábai előtt hevert. Most már csak fakó árny, melyről újabb foszlányokat szakíthat le a leggyengébb szellő is. Tudta, hogy a tél a elmúlás, a halál ideje, és ettől csillapíthatatlan düh ébredt benne. Hiszen alig élt még, a nyár óta azt a keveset is a földhöz láncolva töltötte. És most mindjárt vége az egésznek… És gyűlölte önmagát. Gyűlölte, hogy kiállhatatlan, hogy hideg és kegyetlen. És mégsem bírt másmilyen lenni. Ha erőt vett rajta a bűntudat, megkeresett Téged, aki elveszetten álltál egy hófödte mezőn, fehér vakságtól szenvedve. Akkor megnyugtatott, hogy szeret, csak időre van szüksége, hogy elcsituljon benne a harag, amit érez. Majd lehajtotta fehér fátylát és elszállt a széllel. 
Te nem adtad fel. Pedig jobban tetted volna. Nem szeretett Téged. Akkor senkit sem szeretett. 

Visszafordultál, mert rájöttél, hogy csak akkor jön haza, amikor Ő akar. Vigasztalt a tudat, hogy nem vagy egyedül. Mikor visszatértél a régi kerékvágásba, láttad, hogy a faluban csak férfiak vannak. Az összes nő elhagyta férjét. Elvonult, és hóval borította be a vidéket. Kísérteties csönd honolt az utcákon. Átfáztál tőle, ezért betértél a kocsmába. Öt férfit találtál ott bánatba burkolózva. Az első meg volt győződve róla, hogy a felesége csak a piacra ment – egy hónapja. A második eleinte örült a függetlenségnek, de mára megunta. A harmadik fortyogott a dühtől és egyfolytában azt ismételgette, hogy ha hazajön az asszony, Ő biz’ Isten kiveri belőle a lelket. A negyedik magába roskadva zokogott. Azt hitte, végre férfi lesz belőle, ha talál valakit, aki hozzámegy. Most, hogy a menyasszonya elhagyta, ismét felszínre tört belőle a gyermek. Az ötödik azt sem tudta, mi történik körülötte, annyira leitta magát. Te a pultnál állva nézted őket, vártad a sörödet. De mire végignéztél rajtuk, megtorpantál. Te nem leszel a hatodik. Kivágtad az ajtót és emelt fővel léptél ki a süvítő hóesésbe. Eleged lett a tétlen várakozásból. Ezentúl nem vesztegeted az időd arra, hogy a múlton rágódj. Zsebre dugott kézzel fütyörészve sétáltál az utcán, hangját messzire vitte az esti szél. Röpke táncra perdültél a macskaköveken, észre sem vetted, hogy a falu szélére értél. Nézted egy darabig a sejtelmesen suttogó rengeteget, majd hanyatt homlok berohantál az erdőbe. Futottál, mert jól esett és ordítottál, mert jól esett. Magával ragadott az éjszakai erdő zizegő csendje. Nem féltél, pedig tudtad, hogy körülötted minden bizonnyal farkasok és medvék ólálkodnak. Valami megreccsent a hátad mögött. Elvesztetted az időérzékedet, és megrészegültél a vértől…
Hazakeveredtél, válladon két nyúl teteme. Elégedetten letetted őket az asztalra és elnyúltál a pokrócon. Béke volt, puha és csönd. De valami hiányzott. Kitártad az ablakot, hogy magad mellett érezd a telet. Biztos voltál benne, hogy az éjjel hallotta a szilaj füttyszót és hogy most már vissza fog térni hozzád. 

És úgy is lett. 

Lehet egy kívánságom?

Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy árnyékom lépjen ki a medréből és ezentúl a fényes rész kövesse Őt.

Ha az árnyékom kilépne a medréből, biztosan sétálni menne. Útközben lenne bátorsága megállni az aluljáróban a hegedűsöknél és egy csepp bűntudatot sem érezne, amiért nem ad nekik pénzt. 
Ha teljesülne a kívánságom, az árnyékom kimondaná, amit csak akar, hisz az emberek egy árnyéktól nem várják el, hogy okos legyen és kedves és udvarias. Mivel ennek tudatában lenne, összetörne egy rágógumi automatát, hiszen neki nincsenek ujjlenyomatai és Ő csak magára gondol. Nyitott szájjal rágózna és a nyálas gumit ki-be húzogatná a számból, és megkínálna mindenkit, főleg aki undorodva nézne rám. 
Ha az árnyékom nézne ki a szememen, sosem a padlót nézné, hanem alaposan megbámulná, aki az útjába kerül. Egyenesen az arcukba nézne, bele a szemükbe. Nem lenne válogatós, ugyanúgy érdekelnék a jóvágású férfiak, mint az elkeseredett hajléktalanok. És le sem venné a szemét a zavaros tekintetű fiatal lányról, amíg az biztonságban fel nem száll a vonatra.  
Ha az árnyékom lenne a testemben, bárhogy néznék ki, büszkén felvállalná azt, mert örülne, hogy teste van. Ha esne az eső, levenné a pólómat, hogy végre igazán bőrig ázzon. Akkor aztán minden pocsolyán végig ugrálna és torka szakadtából énekelne. Igazi dalokat nem tudna, mert iskolás korunkban sosem figyelt oda az órákon, örökösen a szökésen járt az esze. De azért csak énekelne mindenfélét, rímek nélkül, dallam nélkül, egészen addig, amíg valaki be nem hívja a melegbe.
Belépve mélyet szippantana a ropogó fa illatából és kérne ő is egy szál cigarettát. Mohón rágyújtana, mint aki életében először szívja. Az sem zavarja, hogy csurom vizes, és izzadt, mint egy ló. Fáradtan elmosolyodik, közben lejjebb csúszik a karosszékben. Hallgatja, visszhangozza a nevetést, nézi a barátaim, fogja a kezüket és beleszagol az előtte lévő üres pohárba. Nem, most bort kér.