Lágyan kél az esti szél… Kezdhetem újra?
Valami mintha visszahúzna a múltba
A napnak hanyatlik tündöklő hintaja…
De ki ötletének vagyok most tolvaja?
Rám unt a múzsám. Túl tapasztalt a nőcske,
Már mindent hallott, így nincs mi felhevítse
Ásít és meztelen könyököl az ágyon
Impotens vagyok, de teremteni vágyom
Ordítanék: így maradok, attól félek,
Pedig ágaskodik bennem a férfilélek
Alkotni akarok, létrehozni nagyot,
Mit magam után az utókornak hagyok
Már csak ötlet kéne – egy pajkos gondolat,
Csak friss levegő hiányzik (vagy friss gondolat)
Egész nap görnyedek, de még mindig semmi.
Könnyű volt akkor rég mindent lefoglalni.
Fogytán az időm, a feledéstől félek,
Emlékezz rám, hogy benned tovább éljek.
Ígérd meg, s megnyugszom: soha nem feledsz el.
Mert belőlem vagy, s a hű gyermek nem felesel.
Ha virágot látsz, gondolj reám. Már láttam.
Ha szerelmet kóstolsz, már én is kívántam.
Valójában minden emlék, s mi egyszer volt,
Hol nem volt? Az élet mindig zarándokolt.
Száll tovább és száll előre, temetőből
Keresztelőre, vele szállok, tárulj szezám!
Én leszek benned a dalolászó leány,
Én leszek benned a háborgó óceán,
Én a Nap s a Hold, az örök párbaj vívó,
S az igazi hős, a tömegből kirívó,
Akár egy részeg hajó, zátony közt ringó…
– várjunk, ezt ismerem. Ez Rimbaud.