Lomhán zökken, kattan a villamos foga
Eljött, ó ember, az undok közöny kora
Bizonytalan lét, értelmét ne várd soha
Élet-halál harcban sok ásító pofa
Üres életéhez holtig ragaszkodik
Maga sem érti miért, megalázkodik
Élelme sincs elég, mégis sokasodik
De legfőképpen, őkelme – panaszkodik
Versengve megy ölre keserűbb címekért
Azt tartva többre, kit tenger fájdalom ért;
A büszke, ősi nép, mely bátran csapolt vért,
Köpködve harsog valótlant, szánalomért.
Ily világ ez, dacosan pillantok körbe,
A villamos lassul, vihar lesz fölötte,
Megriad a tömeg. Nézz, ha mersz tükörbe!
Szívem vad ritmust ver: van ok az örömre.
Kavarog a Duna, lám, bosszúra éhes,
Sértett szíve háborog, mily szenvedélyes!
Szabad röptet jár a Szél, szűz nyelve éles,
Tánca igéző, szökése leleményes.
Roppan a jég; kívül fagyos, mégse fázom,
Olvad a bűn alant, vágtat szilaj lángon;
Finom késem sikamlós kéjekbe mártom,
Mámorító e kaland; fejemmel játszom.
Csiklandozó hóhér Ő, higgadt, kedélyes;
Célja titok, terve nincs, arca rejtélyes;
Írisze kacér, a tér szikrázó, fényes,
Kapkodom a levegőt, nem elégséges.
Hódít a Vágy, odaránt egy pimasz csókra,
Lelkem hű csarnok, bezengi ezer óda,
Nem látok a ködtől, úgy pattanok lóra,
Vakon rózsás felhők közt; nincs perc, nincs óra.
Kéjes sikoly tipor át a poshadt csenden.
A vétkes kiléte titkos, rendületlen,
Zabolátlan visszhangzik az emlékekben,
Kétes nyomot hagyva korhadt szellemekben.