Vaksötét éjszaka lett.
Most keveredtem haza a munkából,
Feszítő aggodalmaim már elmúltak,
-Miket magamban tartottam szokásból,-
Röpültem, sarkantyúim csattogtak.
Vaksötét éjszaka volt.
Mindenhol jó, de a legjobb otthon.
Felkacagtam e gondolatra,
Lábam futásnak eredt, de
Szilaj-szívem megvadult az iramra,
Testem már nem volt oly üde.
Mindenhol jó, de a legjobb mindig otthon volt.
Táncra perdültem az örömtől.
Döngött a nehéz bakancs bokámra akasztva,
Súlya nyári pehely-sarunak tűnt,
S mintha nimfa-kacajt verne csak vissza
A bűzös sikátor, feledve a bűnt.
Táncra perdültem volna az örömtől.
Cukros csillagok ragyognak a magosban.
Egy-két koronás hópehely landol büszkén
Mámorosan kinyújtott nyelvemen,
Az éj hűvös tisztaságába krém-fehér tejszínként
Úszik be hörgő leheletem.
Cukros csillagok ragyognak részegen a magosban.
Számlálhatatlanok a szellemodúk.
Kósza tekintetem bepillant egynek üres méhébe,
Hol csak megfáradt ember-emlékeket talál,
Kik hajolnak sápadtan a poshadt levegőbe,
Egy ránduló szem torz-tükrében gúnymosolyt talál.
Számlálhatatlanok már a szellemodúk.
Majd hirtelen otthonom kapujában voltam.
A lépcsőházban friss kenyér illata szállt,
A lámpa az ablakban már égett, legott
A szomszéd árnyék-macskája állt,
Megjöttömre riadtan felnyávogott.
Akkor is otthonom kapujában voltam.
S ki tudja, mi rosszat érzett,
Egy túlvilági küldött sohasem beszélhet.
Csak megrántom a vállam.
Dúvad módjára csapom be az ajtót,
Vehemensen rúgom le bakancsom,
Mohón szívom be a ropogós illatot,
Dörögve dobom sarokba hátizsákom.
Örökké csak megrántom a vállam.
Hirtelen undok, keserű szagot érzek.
Kísértetként surranok, ösztönösen csinálom ezt,
Belemászok a kulcslyukba, innen
Jól hallok, jól látok
Minden neszt.
Erősen undok és keserű szag, amit érzek.
Mit vétettek ellened?
Szigony szavak hallatán
Mely az édes ajkakról pereg,
Cserzett bőrből vér serken szaporán,
S a sebzett lélek vad haragra gerjed.
Mit vétettem ellened?
Mint zápor, hull az álnok piszok.
Gyilok, rágalom, ocsmány szitok,
Dühömmel már alig bírok,
És mégis átszúrt mellkasom sajog,
Szívem facsarodik, állam némán vacog.
Mint zápor, hull az álnok piszok.
Eleget hallottam.
Sértett fülem ellenáll a rideg kígyó szóra,
Kemény faggyal borítom bánatom,
A kulcslyuk mintha szűkös volna,
Ideje kinyújtóztatni petyhüdt végtagom.
Eleget hallgattam.
Ember, egyedül vagy a világon…
Sugárzó mosollyal a szobába toppanok,
Fojtó torokgörcsöm hidegvérrel átvágom,
Büszke fővel, méltósággal megállok,
S kezet csókolok néked, áruló virágom.
Ember, egyedül vagy a világon.
