(fiktív)
Kiszámíthatatlan. Ez a kedvenc szavam. Sosem lehet tudni, mit indítasz el, ha leejtesz egy tollpihét, vagy csak odébb rúgsz egy követ.
Néha elgondolkozom azon, hogy ha ilyen kis semmiségek is ugyanolyan vízgyűrűket keltenek az élet vizében, akkor egy komoly döntés mekkora hullámokat indítana el. Talán akkorákat is, hogy az felborítja a tutajt, amin utazunk. De sokszor a szélcsend utáni hullámok hátán lovagolva feledésbe merülnek a józan túlélési ösztönök, s egyedül a vihar mámora az, ami éltet…
Sosem hittem volna, hogy ez történik, ha aznap is bemegyek hozzá. A sors hamar megtanított rá, hogy pusztán a tehetségemmel semmit nem tudok elérni, ezért úgy alakult, hogy az utóbbi időben -mondhatni- mindennapos vendégnek számítottam nála. A titkárnője már meg sem kérdezte, mi járatban vagyok. Ennek köszönhetően a karrierem szép ívben görbült felfelé, pedig még csak két éve taposom a malmot. Ő hívott, úgyhogy beléptem a szobába. Bájosan rámosolyogtam – imádtam ezt, épp íróasztala tetején ült, ami azt jelentette, hogy kreatív hangulatban van-, odatipegtem az ablakhoz, és beengedtem egy kis friss levegőt. Kecsesen megpördültem a tengelyem körül, és már készültem is egy csábos pillantásra, amikor hirtelen megtorpantam. Nem volt egyedül. A sarokban ült (a kedvenc fotelemben) a fiatal férfi. A konkurens. Hetykén bámult felém, meg-meg lötyögtette a whiskey-ét a kristálytiszta üvegpohárban, és előrébb csúszott a fekete bőrön. Na ezzel húzta ki a gyufát. Még csak arra sem méltat, hogy felálljon a kényelmes kis helyéről, és bemutatkozzon! Akárkinek is képzeli magát, én keményen küzdöttem azért, hogy idáig eljussak, és emberszámba vegyenek, míg ő -nyílván egy gazdag fejes örököse-, csak kényelmesen helyet foglalt a karosszékben, miután„jó szándékú” imái meghallgatásra találtak. Vártam, hogy a főnököm bemutasson neki, ezért kihúztam magam, és jelen indulatomhoz képest a legfinomabban köhintettem egyet. Főnököm felocsúdott a fiatal egyedülállóan magabiztos erőt sugárzó bűvköréből, és kimondta a nevét. Azonnal rápillantottam. Igen, ez Ő. Nocsak, a körszakállon kívül semmit sem változott. Valahol belül éreztem is a deja vu-t, talán mert egész viselkedése még mindig a megvetést hordozta magában. Még élénken él bennem az emléke, ahogy a folyosón hátrasurrantak dohányozni, én meg hála reményében letagadtam őket a biztonsági őr előtt. Biztos voltam benne, hogy ő már a nevemre sem emlékszik, ha egyáltalán tudta valamikor. Éreztem, hogy nevetséges, de legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy Én vagyok az, emlékszel? Én! Akinek egykor még az árnyékod látványától is hevesebben dobogott a szíve, s aki kincsként őrzött mindent, aminek csak köze volt hozzád! Nézz meg jól! Most nézz meg! Így! De már késő… Nem kaphatsz meg!
Talán meglátta a szememben fellobbanó tüzet, mert kihúzta magát -még mindig ültében-, és élénken fürkészni kezdett. Mikor tekintetünk találkozott, finoman beletúrt fekete hajába, s barna szemei merengve néztek el a távolba. Vajon mire gondolhat! Egy pillanatig majdnem ismét a kis kamasznak éreztem magam, de szerencsére még idejében megreguláztam a gondolataimat. Hihetetlen! Majdnem megint az orromnál fogva vezetett! Szerencsére idejében észbe kaptam. Semmiképp sem mutathatunk ki valódi érzelmeket, mert rögtön sebezhetővé válnánk. Ez az első szabály, ha valaki sokra akarja vinni. A (tőzsde)cápák különben is a vérszagra jönnek. Én most nem én vagyok, hanem a határozott, az meggyőzhetetlen, az ellenállhatatlan. Dolgozom.
Este sietősen hagytam el az épületet, szinte menekülve a meglepetés, és önmagam elől. Nem sokon múlt, hogy odalett a karrierem! Ez a férfi -mert azt hiszem, már mondhatom férfinak- üzleti, vagy önös érdekekből majdnem igájába hajtott… Biztos nem én vagyok a gyenge. Vannak emberek, akik akkora vonzerővel rendelkeznek, hogy képesek lennének lángra lobbantani a gleccsereket is. És a tekintete… szinte átfúrt a páncélomon. Önkéntelenül is a nyakamhoz nyúlok az emlékére. Nem! – rázom meg a fejem. Viselkedj már, uralkodj végre magadon! Ha ilyen könnyű lenne! Mintha a természet megérezte volna belső hangulatomat, maga is borússá vált, és mennydörögni is kezdett. Egy csosszanást hallok jobb felől, odanézek. Nem hiszek a szememnek. Az autója felé igyekezett a biciklitárolón keresztül, s így még épp elcsíphette, amint lehajoltam, hogy beüssem a kódot. De nem, még csak érdeklődést sem mutat, ridegen áll az autója mellett, és a zárral babrál. Ez már több a soknál, hogy egy köszönésre sem méltat! Alapjaimban sértett meg –megint-, így még sietősebbre fogom. Csak hadd húzhassam el minél gyorsabban a csíkot! Durcásan a földet, még véletlenül sem Őt nézve megpördülök a tengelyem körül, de egy idegen cipőt látok az enyémmel szemben. Felkapom a tekintetem, az arca nagyon közel van. Egyenest a szemébe nézek, s csintalan mosolyt látok játszani benne. Éreztem, hogy az enyém is felragyog. Ha rám mosolyognak, egyszerűen képtelen vagyok nem viszonozni, de ez most nem attól volt. Láttam a szemében, hogy tudja, tudja, hogy ki vagyok. Átnyúl a hónom alatt, s a lapockáim között megtámasztva lehajt engem a földre. A biciklitároló néptelen, már mindenki elment, esetleg egy-két takarítónőnek lenne szembeszökő a homályos jelenet, mert még az esőfüggöny is eltakarta.
Ajkait finoman az enyémekhez érinti, nagyon óvatosan, nagyon lágyan. Minden hirtelen rándulásra riadtan rebbennek szét vérvörös madaraink, de aztán újra egymásra találnak. Ezután már mint farkasok, úgy játszanak egymással. A nőstény mintha menne, a hím belé mar fogaival, úgy rántja vissza. Már nem is harc, hanem tánc, magával ragadó, bordó lepellel beborítva forgat körbe-körbe, s már azt sem tudni, fekszünk-e, vagy állunk, azt sem venném észre, ha fejjel lefelé lennénk. Sokáig tart ez a tánc, kéjesen sokáig. Míg az eső el nem áll. Akkor a lepel megszakad, s látom a szemében a csillagokat. Gőgje már csak emlék csupán, halovány, szaporán szedi a levegőt, de mélyen, úgy segít fel, két lábra. Kezet csókol, én elmosolyodok, s hátat fordítunk. Egyikünk sem nézett vissza.
Csak egy csók volt. Nem volt se háttere, se célja, se jövője.
Csak egy csók. Egy érzés, egy emlék, egy álom.
Egy titok.
