Megdermedek. Visszalőtt. Rám. Egy nőre.
El is talált volna, ha nem eresztem el a fülem mellett.
Az arcomra kiülő döbbenet egy szempillantás alatt visszahajlott elszánt felháborodottsággá. Na lám, sikerült annyira felhúznom a méltóság és az önuralom bajnokát, hogy támadjon. Eddig tartogatott fegyvereit most kész bevetni ellenem. Na végre. Ha harc, hát legyen harc. Úgyis mindent szabad.
Gyerünk. Mondjad. Hirtelen haragú vagyok? Máskor harapj vissza! Te meg… mondd el, ha bajod van, és ne csak magadban duzzogj, mert rohadt idegesítő, amikor az ember kommunikálni akarna veled! Mi az, hogy csak magammal vagyok elfoglalva? Akkor szerinted mért faggatlak?! „Figyelmességből”… Mert úgy ismersz engem, mi, hogy olyan figyelmes vagyok.
A folyosóról érkező motoszkálásból arra következtetek, hogy a szomszédság megérezte a lakásban terjedő lőporszagot. Fülüket hegyezve szimatoltak a fiatal pár ajtaja felé.
Másokkal vagyok figyelmes…
Ezt azonnal szívd vissza.
Már késő. Mély levegőt vesz, de csak azért, hogy töretlen erővel sörétes golyózáport zúdítson a mellkasomba…
Akadozva veszem a levegőt. Visszavágnék, de a húsomat felszaggató recés fémtömeg nem enged megszólalnom. Mint utolsó támadó mechanizmust, a kezem engedem erőtlen pofonra, de elkapja a csuklóm. Felgerjesztett haragjával megragadja állkapcsom, közelebb húz és pár másodpercig még nézi dühtől szikrázó nedves szempáromat, majd egyetlen hanyag mozdulattal hátralök. Nagy ívvel megfordul széles válla körül, és kisétál a csatatérről.
Hogy rohadj meg…! Úgy, ahogy vagyok, rövid hálóing-harisnya párosításomra felkapok egy kabátot és egy hosszú szárú csizmát, és feltépve az ajtót, letrappolok a kacagó visszhangot verő lépcsősoron és kivágom magam a süvítő hóesésbe.
Talán fentről néz. Talán nem. De nincs az az isten, akiért most hátrafordulnék. Minél messzebbre. Soha nem megyek vissza.
A hideg nem hatol el a bőrömig, a harag befűtötte a testem. Lábam megy a maga útján, nem is célom, hogy kilyukadjak valahová.
Rázkódok. Az egyik sötétbe burkolózó kirakatüvegben látom elsuhanni a narancssárga árnyat. Rázkódok. A villamos üvegén megtörnek a város esti fényei. Mint a bútortalan nappali parkettáját beborító gyertyalángok, amik szemünkben visszatükröződve izzottak aznap este. Csak bámultál.
Rázkódok. Az üres kocsit hirtelen körbekeringő gyermekkacaj-fuvallat járja át, s újra a játszótéren érzem magam a napszín bíborlevelek között a hintámban, ahova feledni jártunk októberben, és te egyre csak löktél s löktél magasabbra, a felhők közé. Rázkódok. Épp elhagyta a kocsmát, ahová gyakran beültünk a haverjaiddal, és büszkélkedhettél velem előttük. Kedvesen, hideg tartással mosolyogtam a néhány ízléstelen megjegyzésre. S bár jókat nevettünk hatosban, észrevetted, hogy hajnali kettőre fárasztóvá vált védeni magam a levetkőztető pillantásoktól. Ilyenkor felpattantál, s valami pofátlanul képtelen, halaszthatatlan teendőre hivatkozva kimentettél. Kint, a szabad levegőn szorosan megöleltelek, aztán közölted velem, hogy nincs vesztegetni való időnk, és sürgősen cselekednünk kell. Mindig kitaláltál valami ártalmatlan kis őrültséget, ami után lélek vesztve szaladtunk el az önzés maradi karmai közül. És mikor már otthon voltunk a biztonságban, hátulról átkarolva óvtál a kimerültség okozta rémálmoktól. Újból érzem megnyugtató, védelmező karjaidat a derekam körül… Rázkódok.
Felkapom oldalra csuklott fejem, és a tükörképem bámulom a fekete üvegben. Az álmos szempárból fellobbanó makrancos tűz most ismét szikrázni kezdett az emlékektől. Az ölelő biztonságot hiába keresem már, a hideg is megérezte a magányt, és csontomig hatolt az éjszakain. Ideje haza menni.
Halkan kopogva lépkedek föl a lépcsőházban. Az ajtó nyikordul egyet, és a kulcs finoman megcsörren a polcon. Leveszem a csizmám, és oldalra fordulok.
Ott ült. A karosszék a bejárati ajtó felé fordítva, őrhelyén szétterülve nyugodott a strázsa. Egy szál lenge takarója lecsúszva, összegyűrve a földön, karján felállt a szőr a hidegtől. A konyhába tipegve felakasztom a kabátom. Égett szagot érzek. A sütőn, a serpenyőben odaégett rántotta maradékai. Sokáig várhatott.
Hozzásettenkedem. A feje oldalra csuklott, horkantott egyet, és kinyílt a szája. Elmosolyodok. Betakartam, és finom csókot leheltem magas homlokára.
Nála a takaró.
Szóval magamhoz veszem az egyik hálózsákunkat, és odahúzom a matracot a radiátor mellé.