Jól emlékszem arra az estére. Még most is megremeg a kezem és hevesebben ver a szívem, ahogy felidézem akkori lelkiállapotomat, mikor még ártatlan, naiv fejjel álltam annak a lepusztult pincebejáratú szórakozóhelynek a mosdójában, ahol akkor este világomat éltem. A tükörrel szemben, a mosdóra támaszkodva győzködtem magam, hogy tegyem meg. A bátorságom megvolt hozzá, csak össze kellett kaparni. Elvégre csak egy csókról volt szó. Tapasztalatom még nincs, az igaz, de ugyan mit számít az, lesz még több is. De azt akartam, hogy vele legyen az első. Tíz perc múlva, mikor még mindig ugyanott tartottam, kezdtem nevetségesnek érezni a helyzetet. Ezért vállaltam a valószínű büntetést, nem? Hogy itt legyek. Neki ez az utolsó bulija itthon, utána kimegy külföldre az egyetemre. Szóval most, vagy soha. Ez volt a döntő érv.
Kifelé menet nagyon szívtam a tömény cigarettafüstös levegőből, és mint az állat, úgy törtettem felé. A barátaival beszélgetett, de nem érdekelt, már úgysem tudtam volna megállni, testem már be volt programozva. Az első próbálkozásból puszi lett az arcára. Még meg is ölelt a drága. De én csalódott voltam, és visszavonulót fújtam.
Egy pohár bor után újból megpróbáltam, most már rámenősebben. Két tétova szájra-puszi lett a jussom, és egy értetlenkedő tekintet.
Fél óra depresszióval és még egy pohár vörösborral később, az ötletbe beavatott bátyám kitartó rábeszélésével felvértezve rászántam magam egy újabb fordulóra. Önbizalomtól dagadó kebellel, peckesen lépkedtem a lovag felé, és sikerült kicsikarnom egy csókot, olyan igazit. Aztán felszívódott, én pedig félig elégedetten, félig zavarodottan elhúztam a csíkot.
Másnap egyedül a tegnap esti diadalomat ünnepeltem, de már éreztem, hogy valami nincs rendjén. Aztán hazajött a bátyám, és mindent elmondott apáéknak. Bár nekik igyekeztem úgy csavarni a szálakat, hogy végül is magától érthetőnek tűnjék amit tettem, a szégyenérzet egyre jobban mardosott. Mikor már nem bírtam tovább röntgen-tekintetük átható sugarait, félrevonultam, és átadtam magam az önmarcangolásnak. Hogy tehettem ilyet?! Elvakult cselekedetem óta először néztem a jövőbe. Hogy fogok a szemébe nézni, ha egyszer újra találkozunk? Ezzel végleg elástam magam, ha később rám néz, mindig csak a rámenős kis csitri fog eszébe jutni, akit ő alig ismert, de az máris megrohamozta. A bátyám nevét is jó időre bevéstem az emlékezetébe, aki mindig oly kitartóan próbált csatlakozni a baráti körébe.
Tehát így történt. Azóta eltelt pár év, érettebb és komolyabb lettem. Megtanultam mérlegelni a helyzeteket, felfogni a lehetőségeimet, és uralkodni magamon. (Na meg persze most már tudom mennyit igyak, hogy kellemesen jól érezzem magam.) Minden esetre jó kis tapasztalat volt, és remélem, hogy lesz még alkalmam szemtől-szemben állni vele, és bebizonyítani, hogy az első benyomás sokszor csal. A tanmesének vége.
Vágy
Még mindig kevésbé vagy magányos akkor
ha vágyakozol valaki után, akivel nem vagy együtt,
Mintha együtt vagy valakivel, aki mellől szüntelenül elvágyódsz,
mert vágyat sosem ébreszthet benned…