A nyáj

Magaslatból nézte a képet.

A puha földet, és a szelíd népet, ahogy

Önmagukról és önön vágyaikról megfeledkezve
Indulnak útnak dolgosan, szép rendezetten reggelente, s

Járják végig kijelölt útjukat minduntalan
Végigszökdécselve ugyanazon macskaköveken. Először

Odafelé reményekkel felvértezve, eltántoríthatatlanul céljuk felé miszerint
Ma kijátszák sorsukat, s csak azért is cselekszenek valami

Jelentőset, mely sorsfordítónak ígérkezik, s eddig szürke porrétegbe belesüppedt
Életüket a poshadt ingoványból kirántja majd

Tarkójánál fogva lóbálja a napfénybe, hogy
Csak úgy himbálóznak ernyedt végtagjai a

Nagyoknak szánt édes-csípős szellőben és
Úgy érezheti hogy közéjük tartozik. De aztán

Beér unalmas kis munkahelyére, amit rühell és megvet, de
Csak azért is ottmarad, hogy földi porhüvelyének mulandó maradványait

Minél tovább fenntartsa, miközben
Szelleme annál inkább lenn ragad. Visszafelé magában

Zsibbadt fáradtságával takarózva már újból
Elnapolta világmegváltó nézeteit, s

Négykézláb vánszorog „haza”, ahol
bérelt falak között jelzálog kanapéján

Álomba nézi az ingyen cirkuszt, mit gazdája ád,
Amiért gürcöl, csakhogy kenyere alig marad… Végül

A lustaság, és a hipnotizáló műsorok kiölik amúgy is csonka egyéniségét, és
Kaján vigyorral könnyen beállítják a szakadék felé lépegető bamba birkanyájba, amitől

A lázadók maroknyi csapata szánakozva csap homlokára, s
Az ég felé emelve tekintetét, sóhajt egy nagyot. Mert míg

A nyájra bocsátott illúziópor bőven kitart, addig
Csak megvetést találnánk és feleslegesen jártatnánk a szánkat, úgyhogy

Egyelőre elég annyi, hogy tudjuk az igazságot, – s bár nem tehetünk semmit,-
Talán a szurdok előtt a kerge hadat még meg tudjuk állítani.

Visszajár.

Halovány holdfény csillan végig a sima márványpadlón. Ha lenne fül, mi meghallaná, minden lehulló porszem visszhangot verne a roppant teremben. Kínos csönd ült eme szobán, melyet még a házban tanyázó egerek sem mertek megtörni éjféli surranásaikkal. A kastély hangulata megváltozott, ezt érezték ők is. A ház ura érkezett  vissza ismét, ő aludt lent lelkiismeret-furdalásmentes álmot, neki nem zavarhatta meg senki kéjes állapotát. Ennek veszélye nem is állt fenn, a nyári kúria úgysem rendelkezett személyzettel. Itt egyedül ő parancsolt. 

Minden úgy volt, mint egy évvel ezelőtt. A tavalyi bál fullasztó hangulata megülve maradt a felborult székek és a borfoltos asztalterítő lenyomataiban. Csend honolt. De jaj, megszólalt kint az éji madár, dermesztő halálhangjának hallatására ki kényszerítette? Odébb rebbent az ablakból, árnya a terem padlójára vetülő fényben még sokáig repdesett tova. Kint vihar készülődött. Az égbolt békés maradt, de a szél mégis vadul csapkodta a több emberöltőt megélő fákat. Cibálta koronájukat előre, hátra, nem látszott kegyelmezni arisztokrata fejüknek. A természet egyre több erőt gyűjtött magának a forradalmi feladathoz, mind erősebbnek látszott, tombolt, csavart, szakított. Aztán abbamaradt. Mintha mi sem történt volna. 
A légüres térben egyetlen erős lökéssel kicsapta a méretes ablakot, de magállt a párkányon. Így állt a pillanat néhány léleknyomasztó másodpercig, majd néhány elszánt kis fuvallat beszállingózott az idegen birtokra. Először fellibbentette az áttetsző pillefüggönyt,egy fiatal lány omló selyemhajaként. És valóban, az üvegen mintha egy megtört arc lágy vonásai tükröződtek volna a félhomályban. A szellő szépen, kecsesen beljebb szivárgott, és úgy, ahogy volt, mezítláb könnyed lépéseket tett a hideg padlón. Körbejárta a helyiséget, először az asztalhoz lépett. Kecses ujjával finom nyomott húzott a leülepedett porrétegen, majd végigsimította az egyik szék bársonykarfáját. A felkavargó emlékek rég nem érzett szenvedélyt keltettek benne, s mikor meglátta a táncparkettet, az érzés magával ragadta a csarnok közepére. Lelkében felrémlett egy rég elfeledett zene, mely most, egy év elteltével ismét tisztán csengett fülében. Lenge mozdulatokat téve követte a dallamot, majd mikor már elég biztonságot érzett, felelevenítette magában a csillogó este ördögien fényes monumentumait. A sok fiatalt, a tapsot, a mámort, a kéjt, a táncot. Az éjszakát, amikor képes volt félretenni a belé nevelt fegyelmet, és kiszökni otthonról, hogy átélje a szabad ünneplés és a lázadás örömét. Táncot jár a gyertyaláng, árnyékok kavarognak körülötte, folyik a bor, véres nyomot hagy sápadt testén, tékozlik a csók, untig elég lenne de sosincs elég belőle, repülnek a léptek, száll a zene körbe-körbe, a mennyezetre, a csempére, a fülbe, a testbe, a lélekbe, ami már hangosabban tombolt szívében, mint az orkán kint az udvaron, muszáj követni a dallamot, a ritmus már belé ivódott -mint az izzó parázs a levágásra szánt állat  húsába-, s a füst, a tempó, a kavalkád, mely körbejár, körbejár, körbezár. S a kéz, ami a derekát fogta meg először, aztán rángatni kezdte el a fényből, át a sötétbe, a sötétbe, a sötétbe… ahonnan azóta ki sem jöhetett. Mostanáig. 
Úgy érezte, keservesen megsajdult valahol belül, majdhogynem összerogyott a fájdalomra. Levegőért kapott, és meg kellett támaszkodnia a kövön, a hideg kövön. Ám hirtelen ráeszmélt, hogy nem szabad ilyen hangosan sóhajtoznia, itt idegen, de már így is túl nagy zajt csapott. Csak várt a feszült csendben. Üres. Néma. Fojtogató. 
Kopp… Kopp… Kopp. Dobbantak a nehéz léptek a kopár folyosón. Reménykedett benne, hogy egyszer csak elhalnak, de egyre hangosabbak lettek, majd megtorpantak. Telt a pillanat, ő pedig ott feküdt a földön, és visszafojtott lélegzettel meredt a bejáratra. Talán elmegy. Ám kicsapta az ajtót egy fekete alak, még épp ideje volt beszállani a függöny mögé. Az árnyék izzó szemével járta körbe a termet, mintha tudná, hogy van bent valaki. A szellőlány erőtlen kis szívét félelem járta át, ahogy rémülten kísérte végig a démoni figurát ellenőrző körútja során. Nem sejthet semmit, nem láthat semmit. 
A lény – inkább, mint ember – még még érezte a furcsa, tiszta idegen jelenlétét, de hitt a józan eszének, és megnyugodott. Már épp haladt volna kifelé, amikor észrevette a nyitott ablakot, épp ami mögött a titokzatos hölgy elbújt. Közelebb lépett, és becsukta. Ahogy a merev arcra  rávetült a holdfény, a lányban felrémlett egy ismerős férfi halovány képmása. A roppant termet, a markáns állkapocs, a hegyes, kampós ragadozó-orr, és a sötét, lélekvesztő szempár. Rémült kis szemei ide-oda cikáztak a felismeréstől, felkavarodott lelke nem akart megnyugodni, pedig a veszély már múlni látszott. A kastély ura óvatosan körülnézett, majd a titkos átjáró felé vette az irányt. A lány, könnyekkel a szemében, összeszorított ajkakkal követte. Be a nyirkos alagútba, át a csöpögő vízcseppeken, át a pókhálókon. Hiszen már egyszer megtette az utat. 
A kiszélesedő út végén rideg kőszoba állt. Semmi sem változott egy év alatt. Ma is a halott kő, s moh illata árasztotta el a helyiséget, és a gondosan kiépített polcokon ma is örök állagú lányok hevertek, mozdulatlanul, már helyükre illesztett végtaggal. A magas kürtő tetején ma is csak keskeny vasrácson át világított be a fénytolvaj égitest. Itt megállt az idő. Minden a régiben maradt, egyvalamit kivéve, ami nem hagyta nyugodni. Mintha ezt is ismerné, úgy nézte furcsállva. Közelebb lépett, de nem volt benne biztos addig, amíg meg nem érintette.
A haj már bomlott, de legszebb ruhája ugyanolyan fényes maradt, mint egykor. A felismeréstől hátrahőkölt, s kiutat akart innen. Miközben figyelmét elrabolták, észre sem vette, hogy foglyul ejtője már az ajtó felé vette az irányt. Sebesen szállt utána, nem sok idő maradt még. A fénysugár csökken, halvány rés akad már csak csupán, de még van kiút, még van esély, még van remény. Halk moraj hallatszik, ahogy a nehéz kőfal visszailleszkedik megszokott helyére. A kapu bezárult. Körmei hiába kaparják a mohás sziklákat, jajveszékelését már nem hallja meg senki. Magányos zihálását visszhangozza az alagút és a halott kövek. Kétségbeesett lármát ver békés társai között. Néma csend ül börtönén, már nincs kiút, már nincs esély, már nincs remény. A zene már elhalt, felidézhetetlen, az utolsó hang, mit hall, a kietlen, s zord csarnokban szárnyaló gondtalan, könnyed füttyszó, mit gyilkosa hallat. Odakint már hajnalodhat. Nincs vesztegetni való ideje, elő kell készülnie a bálra… 

A Fáraó

Nem veszed észre, hogy kezded egyre jobban elveszíteni önmagad?
A körülötted végbemenő változásokból csak annyit észlelsz,
hogy mindenki elhagyott, vagy ellenséggé vált.
Felháborodottságtól kitágult orrlyukakkal tekintesz körbe, s
a jámbornak ugrasz neki, amiért ő hűtlenül visszavonult
a zsarnokoskodásod okozta lángcsóva-fergetegek elől.
Szegényekből még a lelket is kirázod, mely odabent reszket, mint a nyárfalevél,
aztán száraz, hideg földre veted azokat, mely felporzik nedves kis lelkük nyomán.
Majd vallatólámpát tolva a képükbe, végtelen hosszúsággal szegezed nekik
kitekert vádjaidat,
míg végül azok lelkiismeret furdalással átitatva
vetik magukat a lábad elé, hogy a bocsánatodért esedezzenek.

És ekkor te hátradőlsz fekete emberbőr-karosszékedbe,
és felsóhajtasz, hogy „Na lám, ez az igazság-dolog mindig győz!”
Peckesen járod az élet folyosóit, lenézően tekintve
a nálad feljebb valókra, és
leköpöd a kemény munkát, a türelmet.
Nem tisztelsz senkit, és semmit, csupán
nemtörődömségből, és mások beléd hiába vetett bizalmából épített kultuszod
törékeny díszleteit.
Hamis dicsfényben fürdesz embereid
szerető és félő tekintetétől kísérve,
s azt hiszed, az a tökéletes boldogság.
Hiszen nem sokára sikerül megvalósítanod a lehetetlent,
a rabszolgák száma a talpad alatt egyre nő, kik
földre görnyedve emelnek mind, s mind magasabbra.
Lassan elfoglalhatod égi trónusodat is,
szemedben senki sem állhat már fölötted.

De akkor ki az az alak, aki
egyedül lebeg ott a fényben, mely ah, érzed, elvakít.

A nemes lelket az önfeláldozás és az önzetlenség emeli magasabbra,
s nem az alatta nyögő kétségbeesett rabszolgák hada.



Mily pimaszság,
ez ember dacol veled, érzed,
„Előre emberek, ítéljen csak a Végzet!”
Azok tétováznak, majd nekierednek.
Te a földre zuhansz, s bár komolyabb bajod nem lett,

dacosan biggyeszted a szád,
ahogy nézed maroknyi sereged tétova támadását.
Megzavarodva mind, billegeti a kardot előre-hátra,
de motiváció hiányában a fogást egyik sem találja.

Suhan a nehéz fémfegyver, de célja nem a pusztítás,
hanem valódi érvekkel a szabadság nyilvánítás.
A pár ember már az irdatlan sereg mellett,
kicsit még keresnem kell téged, azután föllellek.

Apróra zsugorodva bujdokolsz az egyik sarokban,
mi több, térded átkarolva motyogsz magadban.
Homlokod forró, még a víz is kiver,
szemedben kétségbeesés villan, úgy pillantasz fel

feléd segítségül nyújtott kezemre.

Megvetően nézed hófehér tenyerem,
majd leköpöd azt,
mely arcon csap erre,
s te gúnyosan felkacagsz.

Így volt ez mindig,
ezután is így lett,
az ifjabb testvér a békére
sohasem jelentkezett.