Halovány holdfény csillan végig a sima márványpadlón. Ha lenne fül, mi meghallaná, minden lehulló porszem visszhangot verne a roppant teremben. Kínos csönd ült eme szobán, melyet még a házban tanyázó egerek sem mertek megtörni éjféli surranásaikkal. A kastély hangulata megváltozott, ezt érezték ők is. A ház ura érkezett vissza ismét, ő aludt lent lelkiismeret-furdalásmentes álmot, neki nem zavarhatta meg senki kéjes állapotát. Ennek veszélye nem is állt fenn, a nyári kúria úgysem rendelkezett személyzettel. Itt egyedül ő parancsolt.
Minden úgy volt, mint egy évvel ezelőtt. A tavalyi bál fullasztó hangulata megülve maradt a felborult székek és a borfoltos asztalterítő lenyomataiban. Csend honolt. De jaj, megszólalt kint az éji madár, dermesztő halálhangjának hallatására ki kényszerítette? Odébb rebbent az ablakból, árnya a terem padlójára vetülő fényben még sokáig repdesett tova. Kint vihar készülődött. Az égbolt békés maradt, de a szél mégis vadul csapkodta a több emberöltőt megélő fákat. Cibálta koronájukat előre, hátra, nem látszott kegyelmezni arisztokrata fejüknek. A természet egyre több erőt gyűjtött magának a forradalmi feladathoz, mind erősebbnek látszott, tombolt, csavart, szakított. Aztán abbamaradt. Mintha mi sem történt volna.
A légüres térben egyetlen erős lökéssel kicsapta a méretes ablakot, de magállt a párkányon. Így állt a pillanat néhány léleknyomasztó másodpercig, majd néhány elszánt kis fuvallat beszállingózott az idegen birtokra. Először fellibbentette az áttetsző pillefüggönyt,egy fiatal lány omló selyemhajaként. És valóban, az üvegen mintha egy megtört arc lágy vonásai tükröződtek volna a félhomályban. A szellő szépen, kecsesen beljebb szivárgott, és úgy, ahogy volt, mezítláb könnyed lépéseket tett a hideg padlón. Körbejárta a helyiséget, először az asztalhoz lépett. Kecses ujjával finom nyomott húzott a leülepedett porrétegen, majd végigsimította az egyik szék bársonykarfáját. A felkavargó emlékek rég nem érzett szenvedélyt keltettek benne, s mikor meglátta a táncparkettet, az érzés magával ragadta a csarnok közepére. Lelkében felrémlett egy rég elfeledett zene, mely most, egy év elteltével ismét tisztán csengett fülében. Lenge mozdulatokat téve követte a dallamot, majd mikor már elég biztonságot érzett, felelevenítette magában a csillogó este ördögien fényes monumentumait. A sok fiatalt, a tapsot, a mámort, a kéjt, a táncot. Az éjszakát, amikor képes volt félretenni a belé nevelt fegyelmet, és kiszökni otthonról, hogy átélje a szabad ünneplés és a lázadás örömét. Táncot jár a gyertyaláng, árnyékok kavarognak körülötte, folyik a bor, véres nyomot hagy sápadt testén, tékozlik a csók, untig elég lenne de sosincs elég belőle, repülnek a léptek, száll a zene körbe-körbe, a mennyezetre, a csempére, a fülbe, a testbe, a lélekbe, ami már hangosabban tombolt szívében, mint az orkán kint az udvaron, muszáj követni a dallamot, a ritmus már belé ivódott -mint az izzó parázs a levágásra szánt állat húsába-, s a füst, a tempó, a kavalkád, mely körbejár, körbejár, körbezár. S a kéz, ami a derekát fogta meg először, aztán rángatni kezdte el a fényből, át a sötétbe, a sötétbe, a sötétbe… ahonnan azóta ki sem jöhetett. Mostanáig.
Úgy érezte, keservesen megsajdult valahol belül, majdhogynem összerogyott a fájdalomra. Levegőért kapott, és meg kellett támaszkodnia a kövön, a hideg kövön. Ám hirtelen ráeszmélt, hogy nem szabad ilyen hangosan sóhajtoznia, itt idegen, de már így is túl nagy zajt csapott. Csak várt a feszült csendben. Üres. Néma. Fojtogató.
Kopp… Kopp… Kopp. Dobbantak a nehéz léptek a kopár folyosón. Reménykedett benne, hogy egyszer csak elhalnak, de egyre hangosabbak lettek, majd megtorpantak. Telt a pillanat, ő pedig ott feküdt a földön, és visszafojtott lélegzettel meredt a bejáratra. Talán elmegy. Ám kicsapta az ajtót egy fekete alak, még épp ideje volt beszállani a függöny mögé. Az árnyék izzó szemével járta körbe a termet, mintha tudná, hogy van bent valaki. A szellőlány erőtlen kis szívét félelem járta át, ahogy rémülten kísérte végig a démoni figurát ellenőrző körútja során. Nem sejthet semmit, nem láthat semmit.
A lény – inkább, mint ember – még még érezte a furcsa, tiszta idegen jelenlétét, de hitt a józan eszének, és megnyugodott. Már épp haladt volna kifelé, amikor észrevette a nyitott ablakot, épp ami mögött a titokzatos hölgy elbújt. Közelebb lépett, és becsukta. Ahogy a merev arcra rávetült a holdfény, a lányban felrémlett egy ismerős férfi halovány képmása. A roppant termet, a markáns állkapocs, a hegyes, kampós ragadozó-orr, és a sötét, lélekvesztő szempár. Rémült kis szemei ide-oda cikáztak a felismeréstől, felkavarodott lelke nem akart megnyugodni, pedig a veszély már múlni látszott. A kastély ura óvatosan körülnézett, majd a titkos átjáró felé vette az irányt. A lány, könnyekkel a szemében, összeszorított ajkakkal követte. Be a nyirkos alagútba, át a csöpögő vízcseppeken, át a pókhálókon. Hiszen már egyszer megtette az utat.
A kiszélesedő út végén rideg kőszoba állt. Semmi sem változott egy év alatt. Ma is a halott kő, s moh illata árasztotta el a helyiséget, és a gondosan kiépített polcokon ma is örök állagú lányok hevertek, mozdulatlanul, már helyükre illesztett végtaggal. A magas kürtő tetején ma is csak keskeny vasrácson át világított be a fénytolvaj égitest. Itt megállt az idő. Minden a régiben maradt, egyvalamit kivéve, ami nem hagyta nyugodni. Mintha ezt is ismerné, úgy nézte furcsállva. Közelebb lépett, de nem volt benne biztos addig, amíg meg nem érintette.
A haj már bomlott, de legszebb ruhája ugyanolyan fényes maradt, mint egykor. A felismeréstől hátrahőkölt, s kiutat akart innen. Miközben figyelmét elrabolták, észre sem vette, hogy foglyul ejtője már az ajtó felé vette az irányt. Sebesen szállt utána, nem sok idő maradt még. A fénysugár csökken, halvány rés akad már csak csupán, de még van kiút, még van esély, még van remény. Halk moraj hallatszik, ahogy a nehéz kőfal visszailleszkedik megszokott helyére. A kapu bezárult. Körmei hiába kaparják a mohás sziklákat, jajveszékelését már nem hallja meg senki. Magányos zihálását visszhangozza az alagút és a halott kövek. Kétségbeesett lármát ver békés társai között. Néma csend ül börtönén, már nincs kiút, már nincs esély, már nincs remény. A zene már elhalt, felidézhetetlen, az utolsó hang, mit hall, a kietlen, s zord csarnokban szárnyaló gondtalan, könnyed füttyszó, mit gyilkosa hallat. Odakint már hajnalodhat. Nincs vesztegetni való ideje, elő kell készülnie a bálra…
