Baktatok. Végre kiértem a szabad levegőre, ahol nem árt nekem senki. Felsóhajtok, leheletem láthatóvá válik a fagyos levegőben. E látványtól mindig libabőrös leszek, s könnyed mosolyra készteti szél által pirosra csípett arcom. Kitátom a szám, és hagyom, hogy a hópelyhek finoman landoljanak a nyelvemen. Karjaim széttartva nézem telhetetlenül a csillagos eget, s azon tűnődöm, mire hasonlít. Mint megannyi szép gyermekkori emlék, vagy örökké kísértő reménykép, úgy ragyogják be az éjszakai égboltot, háttérbe szorítva a mindennapok kicsinyes zsarnokságait. Bármeddig el tudnám nézni.
Ám ahogy így baktatok, lábammal a sima talajon véletlenül belerúgok valamibe. Mi az? A semmiből előtűnt, macskánál alig kisebb méretű tucatnyi kupacok cseppet szétszéledtek a megzavarásukra, de menten összeszedték magukat, és felém fordultak. Csaknem… ezek…! Ocsmányak, rühösek, hazugok, akik utamat állták, és csapatokba vergődve, fogaik közül sziszegve közelednek felém! Ahogy körbetekintek, látom, hogy az egész ligetet megfertőzték ezek a mocskos szörnyetegek. Csak egy kiút van előlük, hátrafelé, s nyomban futásnak is eredek. A nyomomban vannak, s gyorsabban szaladok, mint valaha, de hiába! Az egyik mélyen belemar a bokámba, én pedig a fájdalomtól sokkot kapva rogyok össze, s karom az arcom elé vonom. Összeszorított szemmel és szívvel felkészülök, hogy kapui végleg zárva maradnak. De a vinnyogó állatok hangja elhalt. Egyedül még a kétségbeesett zihálásomat hallom, de már azt sem sokáig. Végre összeszedem a bátorságom, és kimerek pillantani a karom alól. Már nem bánt senki.
A harapást, ami az előbb még oly nagyon kínzott, már nem érzem a lábamon. Ez a béke. Semmi zaj és semmi szag és semmi fény. De igaz, sötétség sem. És idő sem. A falakon semmi sem hatol át, semmi a világi anyag, dolog, szín, zörej, emlék. Megfogadtam, hogy nem élek velük, és én magam ellenőriztem. Ki más tehette volna, hiszen egyedül ülök a rideg, végeláthatatlan kastélyban. Egy asztal. Tálakkal már meg van terítve, de se késem, se kanalam, se villám. Szomjazom. Rég éreztem ilyet. Kicsit még élvezem az érzést, az érezés nagyszerűségét, majd mikor már nem bírom tovább, mohón a kancsó felé nyúlok, s annak minden tartalmát kupámba töltöm. Még egy kicsit nézem. Biztos, hogy ezt akarom? Fogadalmam szegjem hát meg? Várjunk… Mintha víz lenne! De hogy lehetséges ez, mikor minden onnan való dolgot száműztem a birodalmamból? Szomjam már a tetőfokára hágott, pokolba az ígéretekkel, ide, ide a poharam! Hevesen, kéjesen belekortyolok, csak nyelem, nyelem az éltető folyadékot, de hirtelen félrenyelek, valaki kacagott. Dühösen nézek körbe, a hang forrását keresem. Ki volt az?! Ki merészelt…! Ah, biztos csak a víz csobogását hallottam. A víz, a víz! Ismét inni kezdtem, ám amint a számhoz emeltem a kelyhet, a lárma újból felhangzott. Bújócskázó gyerekek hangja. Már tisztán hallottam, a csilingelő moraj visszaverődött a magányos csarnok kietlen oszloptengeréről. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Amíg ittam, addig lopódzkodtak közelebb. Egymást bátorították a csínyre, amíg a ház ura úgysem figyelt.
Így igaz, úgysem figyel. A világomért sem rontanám el a játékukat, ha én is része vagyok. Hirtelen, tettetett komorsággal pillantok körbe, majd megiszom az utolsó cseppeket is. A szívem már vadul ver, a torkomban kalapál. Mindenemmel a szerepemre összpontosítok, a lelkem szárnyra kél a növekvő izgalomtól. Mivel a vizet már mind magamba ittam, úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam parányi lépteiket, ahogy előttem toporognak. Na? Vajon ki érint meg legelőbb? Még kuncognak néhányat, s a legbátrabb előlép. A piciny kéz érintésére hirtelen karjaimat felrántva pattanok fel trónomból, s fröcsögő nyállal ordítom el magam. De nem szaladtak el. Még csak meg sem hátráltak, de kíváncsian sem pislogtak felém.
Ott sem voltak. Ismét a síneken feküdtem, de ezúttal nem vártam meg sorsomat. Talpra álltam, s magasabbnak éreztem magam, mint valaha. Az önző életű szörnyetegek is észrevették, s egy pillanatra mintha meghökkentek volna. Az egyik legaljasabb felém lépett, s hegyes fogait villogtatva emlékeztetett rá, hogy egykor ő mart bele húsomba, ő szakított ki belőlem egy akkor létfontosságú darabot. Én erre ugyanazzal a lábammal könyörtelenül belerúgtam, kiélve rajta minden fájdalmam, hogy jó három métert repült, aztán szétterült a földön. Az egység felbomlott. A sereg megdöbbent, és a fele menekülőre fogta, csak a másik fele közeledett felém vicsorogva, de tétován. Én pedig, tiszta szívből jövően és határozottan mosolyogva, könnyed mozdulattal félrerugdosva a dögöket haladtam tovább utamon, amiről az egykor mindent beburkoló köd már kezdett eloszlani.
Egy kis zene a végére: http://www.youtube.com/watch?v=BlAT4m32m08