Hónap: 2011. október

(akik a sötétséget egyszerre megvilágító fényükben vették észre a másikat, aztán nyomban el is tűntek)

http://www.youtube.com/watch?v=pW4-ksCmGHo

Tükörbe néztem. Alighogy megláttam ezt a nyughatatlan, örökzöld szempárt, éreztem, hogy hasonló hozzám. Vállaidra omló puha, élénkbarna haja itt-ott vidám fürtökbe kunkorodott, de alapjában véve egyenlőtlen hullámos tincsek fodrozódásaiban végződött, mint a tenger kiszámíthatatlan hullámai. A kamaszokra jellemző hegyes, pisze orra ártatlanná tette megjelenését. Gyámoltalanná, és az is volt, bár kerek állacskája határozottan és kíváncsian ugrott enyhén, bájosan előre. Milyen gyönyörű, ahogy félénk sugaraival ragyog! Milyen szelíd! Frufruját zavarában pilláit lesütve teszi füle mögé, és legszívesebben eltakarná arcát apró kezecskéjével. Bátortalanul közelebb lép, s én is így teszek, de ó, jaj, megtorpan! Én hogy merjek így közeledni? A tünemény elbizonytalanodott tán, vagy mi lelte? Ne félj, madárka, nem akarlak bántani, nem áll szándékomban kisajátítani, kalickába zárni, hogy egyedül enyém légy csupán! Épp ellenkezőleg, csak megsimogatnálak, becézgetnélek, s magamba zárnám emléked, ha megengeded. Mintha önbizalmát visszanyerné, nyelünk egyet, és megtesszük a hiányzó lépést. Most már akár egyenként megszámlálhatnám a szeplőket bíborszínre piruló arcán. Ajka megremeg, sóhaja párás nyomot hagy az üvegen. Ez az, mi közénk gátat állít, az egyetlen, mi határt szabhat a végzet akaratának. Hol felfed, hol eltakar dolgokat, hogy a végén már azt hinnénk, csak illúzióval kecsegtet, s látomásaival az őrületbe kerget. Mert legnagyobb bánatunkra, a tükör felületén tiltott az átjárás.
Csak nézem, csak nézem, mint aki sohasem akarja abbahagyni. És így is van. Mert az, kit állandóan fény vesz körül, kinek minden kész volt, még mielőtt kérhette volna, sosem élheti át a szüntelen vágyódás kínjait, de az elérés örömeit sem. Nekem, aki egész életében csak vágyódott, de azokat sosem kaphatta meg, nekem, akinek álmai feltorlódtak, de napvilágot még sosem láthattak, nekem, akinek lelke mindig csak önmagában járta a kopár pusztát, s sorstársra még csak nem is gondolhatott, … kincsre lelt ebben a magányos kísértetben.
Köddé foszlott felhőálmai ott keringtek pillantásában, s mikor bátortalanul találkozott az enyémmel, már-már összeállni látszott egy szabad, szilaj felhőparipává, épp mint amilyen az enyém volt egykor. Életünk során végig két párhuzamos úton haladtunk, nem is sejtve, hogy aki értünk született, ott bandukol a túloldalon. Az érzéketlen, kíváncsi sors hideg falat emelve közénk figyelte, hogy az üveg mentén az élet nehéz, kemény földjében ugyanarra ásunk-e, mígnem elsodorván közülünk a talajt, láthatóvá tett minket egymás számára, hogy aztán újból elragadja őt tőlem. De áldom érte, mert segített, hogy rátaláljak, segített, hogy megismerhessem. Köszönöm! Százszor, ezerszer is köszönöm neked, hogy nem hagytad, hogy egyedül enyésszek el
a meg-nem-értettség homokviharában, hogy legalább tudtomra adtad: nem vagyok egyedül.
Száraz köhintés hangzik fel a hátunk mögött. Az időnk lejárt. Szemébe könnyek áradata tódul, ahogy ráeszmél, hogy a kegynek vége. Szívem kétségbeesetten sajdul bele a látványba. Ne sírj! Kérlek téged, ne sírj! Mit tegyek, uram? Mondja, mit tehetek, hogy megnevettethessem őt? Ahogy látom, hogy hurcolják el, egyvalami ötlik hirtelen eszembe. Szemem lehunyom, veszek egy nagy levegőt, örök-köddé válok-majdnem, mint az álmaid-, odaúszok melléd, kézen foglak, kiragadlak a gaz valóság karmaiból, és könnyedén elszökdécselek veled az oldalamon…

„Vannak helyzetek, amikor egyszerűen vissza kell fognod magad.”
Mostanra tudom, mit jelent. Mára megtanultam, hogy lehet egyetlen arcizom megrebbenése nélkül, láthatatlanul sírni, mi több, szívszaggatóan zokogni.
Midőn a régóta áhított magány beszálltával az ember ráeszmél, hogy már elérte a friss békeállapotot, amikor szívét még lehúzza a könnyek áradata amivel titkon öntötte tele, de már képes akadozva, szaggatottan lélegezni, s törékenyen remegő mellkasát megkönnyebbülés árasztja el. Hisz’ már nem zargat senki.

Egyszerűen gyűlölöm az arcod.
Gyűlölöm az orrod, mert amikor a rajtad eluralkodott dühöt igyekszel palástolni, fújtatásoddal önkéntelenül is elárulod magad.
Gyűlölöm a fülcimpáid, ahogy minden egyes mosolyodnál fölfelé rándulnak, ezzel kifejezve végtelen jókedvedet, míg az enyéim legfeljebb elvörösödnek, mikor megértő, könnyed csókokkal illeted őket.
Megvetem ívelt, erős szemöldököd, ahányszor csak tekintélyt kölcsönözve neked mindig a te javadra ad igazat, majd -válaszomat meg sem várva- komoly összehúzásával, az ajkaid körül játszó napsugarat kihasználva gyűri  le elgyengült női szívemet.
És tényleg, ki nem állhatom ajkaidat sem, amiért csak játszanak az enyémekkel, s komolytalanul kezelik annak sóvárgását.
De legfőképp a szemeidet gyűlölöm, az okos, barna szemeidet, ahogy átható ragyogásukkal a rabszolgájává tesznek mindenkit, aki a bűvkörükbe kerül. Ahogy felkínál, ahogy áltat, ahogy megszeg. És mégsem hazudik. Pillanatnyi mámorában odaígérne bármit, felrúgna maga körül mindent, hogy célját elérje, nem is számolva a következményekkel, kisírt párnákkal, soha be nem forrhatóan feltépett sebekkel, bizonytalan szenvedéstől hamuvá égetett életekkel.

Egy kis zene a hangulat megteremtésének kedvéért:  http://www.youtube.com/watch?v=pBHT9DO4PjE&feature=feedrec_grec_index

Ó, még most is emlékszem,
mekkora megkönnyebbülés volt
általad érzett örökké viszonzatlan szerelmem
 rabláncaitól szabadulni.

Ismét akadálytalanul lélegezni,
járni a saját utam,
a te lehetséges véleményedtől függetlenül
érezni és cselekedni.

Újra hallani a föld szívéből feltörő zenét,
-és a sajátomként átélve minden rezdülését-
válni részévé a
szilajul kószáló szélnek.

Eddig lételememmé vált
bálvány-, és reményfátylamat elégetve
végre kendőzetlenül látni a Világ kiismerhetetlen,
örök rejtélyeit, különc csodáit –

– és téged, amint életedben először
kíváncsian pillantgatsz felém…

Selymes haját vadul cibálta a csípős esti szél. A jegyes hókristályok keményen kopogtak didergő ajkain, pilláit lesütötte kíméletlen támadásukra. Apró lábaival nehézkesen haladt a derékig érő hóban. Fülében még ott csengtek édesapja irgalmatlan szavai: ” Ha most kilépsz azon a ajtón, ide többet be nem teszed a lábad.” Maga elé meredt és arcát mély búskomorság torzította el. Sokáig csend volt. Néma volt a bagoly, néma az éj, síri csend volt még a fejében is. Hirtelen csilingelve felkacagott, és ragyogó szempárját a körülötte lévő fák és a csillagos égbolt felé emelte, mert eszébe jutott úti célja. Volt a nevetésében valami ijesztően ideges, de lehet, hogy csak a fogvacogása tette. Lelki szemei előresiklottak, át a sűrű erdőn, mely most még fogva tartotta, át a patakon, ki a havas rétre és fel a sziklás dombtetőre. Végre szemtől szemben állhat majd vele. Erre a gondolatra szinte szárnyra kélt és meg sem állt a kastélyig.
A zord, sötét árnyakkal keresztezett palota láttán azonban egy pillanatra megtorpant. Kétségektől dermedt szíve most izgalomtól hevesen dobogott torkában, ahogy megfogta a súlyos vaskaput. És most mitévő legyen? Sebesen zihált, fújtatott, akár egy veszett ló. Ha így betorpanna az éjszaka közepén, azt hinnék, megőrült. És ami még rosszabb, ha az úrnak vendége van, kínos helyzetbe hozza. Végignézett magán, és inába szállt a bátorsága.  Inkább összekuporodik itt az ajtó előtt, és alszik egy keveset. De minden perc egy órának tűnt. Összeszedelőzködött, és rászánta magát, hogy bemegy. Elvégre semmi rosszat nem mondott a nagyságos úrnak… – igazából még nem is mondott neki semmit. Hátrafogta kócos haját, és már nyúlt is a kopogtatóért. Akkor megcsapta az óvatosság szele, és a szégyenre gondolt. Ha felismerik, mit összenevetnének rajta a faluban, hogy egy fiatal lány koldus módjára hajlékot kér az úrnál. Vajon mivel fizet érte? Elöntötte a víz a pajzán gondolatokra, és keresztet vetett. Finom ösztöne – ami már a fiatal tündérlányokban is megvan – és női büszkesége arra intette, hogy bújjon álruhába. Áldotta az eszét, amiért kivételesen nem ábrándozott el azon az órán, mikor az alakváltást tanították. Hagtalanul motyogta a varázsigét, csak ütemesen lobbanó lehelete jelezte, hogy beszél.
Egyszer csak piros orra megnyúlt és bibircsók is nőtt rája. Szalmaszín haja megőszült, szeme kifakult. Puha bőre varangybőr lett, gerince ferde, hangja kérges és szappanos ízt érzett a szájában. Nemcsak külleme alakult át, esze is eltompult. Így állt hosszú percekig, nem is emlékezve, miért jött. De ott a hidegben elfogta a vágy egy kényelmes fotel és a kandalló melege után, így hát úgy döntött, bebocsátást kér. Ki tudja, lehet, hogy itt lakik, csak elfelejtette. Bekopogott hát. Türelmetlenül hallgatta az unott lépteket. Végre valahára feltárult az ajtó. Egy szolga dugta ki a fejét álmosan és nyűgösen, de egy pillanat alatt kijózanodott a néne csúf külsejétől, és hátrahőkölt. Ám a néni sem volt rest, addig erősködött, míg az beeresztette az előcsarnokba és előadhatta kívánságát. De mikor meghallotta mit akar, riadtan tiltakozni kezdett. A néni közölte, hogy nem kívánja ingyen, s cserébe egyetlen kincsét kínálta, egy préselt rózsát. Valahonnan úgy rémlett neki, hogy sok viszontagságon mentek már együtt keresztül és az életénél is többre becsülte ezt a virágot, hiszen ez volt az élete. A szolga már válaszolt volna, mikor egy kemény hang dörrent rá a sötétből:

– Ki van ott?

Az inas hebegett-habogott, de az úr belé fojtotta a szót:

– Hogy merészeli, hogy csak így betolakszik a birokomra?

A nénében felkavarodott egy emlék, aszott szíve felhevült, és képtelen volt haragudni a fiatalemberre, aki ilyen kegyetlenül beszélt vele. Gyöngéd pillantást vetett rá, és neki is előadta ajánlatát. Minden szeretete ebben a virágban volt, s ő mégis habozás nélkül felkínálta az úrnak. Csakhogy az ahelyett, hogy elfogadta volna, gúnyosan kacagott, kikapta a kezéből és eltiporta azt. Nem csak a rózsa, hanem az öregasszony szíve is szilánkokra tört.
Az ösztövér test hirtelen semmivé foszlott, és egy világszép tündér állt a helyén. Hajdan ködös szeméből csak könnyfátyol maradt, az is patakban gyöngyözött alá. Durva mozdulattal letörölte, itt nem volt helye könnyeknek. Megmaradt erejével az urat rémséges szörnyeteggé varázsolta, és szigorú átokkal sújtotta a kastélyt és annak minden lakóját. Végül pedig a szörnyeteg dühöngése közepette kilépett a kíméletlen hóviharba és többé senki sem látta viszont.

1. verzió

A hűs szellő és a gyenge napsugarak
lágyan simogatnak, kiráz a hideg.
Még őrzi a nyár emlékét a gyümölcsfák
alatti avar bódító illata.
A vénasszonyok ruhájukkal ékeskednek,
én meg újra feketében vagyok.
Fehérben lennék, ha Te is, de nem,
Biztos (ha) Nem Akarod.
Igen. Már emlékszem.
Ez volt az, itt nevettél, itt ismertél,
itt láttál úgy(an úgy, ahogy a többit is).
Gyűlölnöm kell, de mégis, kívül az utca,
a levegő fagyos, fojtóan száraz
tenyerét tekeri torkom köré és
rekedten gúnyolódik rajtam: „Már nem.”

Lefekszem, összekuporodok.
Merre vagy? De hisz’ ismerem ezt az illatot.
De miért van az, ha megérzem,
Hogy a szívem még mindig ragyog?

2. verzió

A hűs szellő és a napsugarak
cirógatnak, kiráz a hideg.
Őrzi még a nyár emlékét a fák
fülledt illata, bomló s rideg.

A vénasszonyok ékeskednek,
én meg feketében vagyok rabod.
Fehérben lennék, ha Te is, de nem,
Biztos (hogyha) Mégsem Akarod.

Igen. Már emlékszem. Ez a fészked,
Itt nevettettél, itt ismertél,
itt láttál úgy, ahogy a többit is.
Gyűlölni akarlak, kívül a tél –

A levegő fagyos, fojtó s száraz
tenyerét tekeri torkom köré:
„Már nem. Fényed nem gyúl ki többé.”
– rekedten gúnyol engem örökké.

Lefekszem, összekuporodok.
Merre vagy? Megismerem illatod.
De miért van az, ha megérzem,
Hogy a szívem még mindig ragyog?

Ehhez zene is jár:  http://www.youtube.com/watch?v=OQBVm9OKX_k

Biztos tudod, milyen érzés az, amikor valakit még csak képeken, és szavakon, történeteken keresztül ismersz. Mikor egy idő után már fel tudod idézni az arcát a szemed előtt, mikor rágondolsz egy-két szófordulatára, akaratlanul is elmosolyodsz, és végül, már a neve puszta hallatára felkapod a fejed. Az általa érzett rajongásomat az együttese zenéjéből, és az általa készített kis művészfilmből merítettem. Akár álmomból felkeltve is fel tudtam volna mondani a szövegét, átéreztem benne minden rejtett gondolatot, és a gyomrom görcsbe rándult, valahányszor meghallottam a hangját.
– Ők azok? – kérdeztem bátyám a száguldó autók között átszaladó kamasz fiúbanda felé bökve.
– Igen.
– És ő is köztük van?
– Ja.

Közeledtek. Épp olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Míg a többiek csak odavetettek egy laza „Sziá”-t, ő kezet fogott velem, és puszit is adott. Izgatott mosollyal az arcán mutatkozott be a művésznevével, és továbbállt. A többiekkel még futottunk pár kört, de most már alig vártam, hogy visszatérhessek hozzá.
Az alapzene kellemesen keringett körülöttünk a pincében, akár a cigarettafüst. Mondanom sem kell, elég impozáns látványt nyújtott. Ott állt a színpadon, és csak nyomta a szöveget. Olyan kendőzetlenül tiszta hangulatot teremtett maga körül, amit még a profiknak is nehezére esik. Ösztönösen küldte tovább a rajongóknak a belőle áramló energiát, szinte tékozolva azt. A közönség kezdetben lagymatag volt, későn kerültek sorra. De így is pillanatok alatt fellobbantották a hangulatot. 
A határozott, és mégis békés zene kígyóbűvölőiként éltek vissza hatalmukkal, sosem volt elég, sosem volt megállj. Ritkán van rám zene ilyen hatással. Általában, ha tetszik is,egy helyben állok, legfeljebb erőltetem a táncot. Most viszont nem bírtam leállni, magától járt a lábam. Úgy éreztem, tennem kell valamit, mások biztos nem élik át most ugyanazt, mint én. Ez kétségbe ejtett. Mi van, ha senki nem meri megtenni, amit a szíve diktál? Élni, akarni, megtenni, sohasem habozni. Ez vált jelszavammá. Önmagamról elfeledkezve részévé váltam a közönségnek. Eggyé váltunk, egyként emeltük fel kezünket az extázistól túlfűtött mennyezetig, egyként tört fel mellkasunkból az ének, de a próféta még mindig ott magaslott fölöttünk. Attól még, hogy egyetértést teremtett az öntörvényű farkasok között, még nem azt jelenti, hogy magunkra hagy, hogy egyedül maradunk. A békét hozta el ebben a fél órában, megszabadított gondjainktól, előítéleteinktől, és még csak meg sem hajlott a háta a súlyuk alatt. Emelt fővel, ragyogó tekintettel hirdette igéjét, s romlatlan szeretettel nézett végig rajtunk, mint aki nincs tudatában önön hatalmának. Egy közülünk, aki rávilágít a hibáinkra, de nem vádol, hanem elfogad. 
A zene elhalt, de a belőlünk kiváltott érzések nem foszlottak semmivé, ott itatták át az izzadtság-, és sörszagú pincét. Kellemes fuvallat söpört végig rajtunk, beteljesítve a megkönnyebbülésünket. Felsóhajtottunk. Új előadó következett, de mindenki önkéntelenül is kizárta a zenét, az elődje által teremtett atmoszféra beköltözött tudatunkba, mint a békevirág magja, amit ártalmatlan szél söpört lelkünk kopár talajára, s az önerőből hajtott ki. És minél keservesebb helyre került, annál erősebbre, annál féktelenebbre, gyönyörűbbre nőtt. 
Nem bízta el magát. A kellő tiszteletet megadva az összes versenyzőnek, kurjantgatott, ujjongott, tapsolt. Sörébe kortyolt, és  a közönségen keresztül rám nézett átható tekintetével. Felforrósodtam. De nem vettem róla tudomást. Ez az ő estéje. Most a karrierjére koncentrál. Látom rajta. Nincs jogom megzavarni. Tovább énekeltem, végleg megfeledkezve eddigi korlátaimról. Mosdóba mentem, és megigazítottam a hajam. Futó pillantást vetettem csillogó szememre, felnevettem, és kiléptem az ajtón. Ott állt velem szemben, ledöbbenve a hirtelenségtől. Nyeltem egyet, ő pedig felhúzta a szemöldökét, és féloldalasan elmosolyodott. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, kivettem a kezéből a sört, letettem a kihalt folyosó üres pultjára, és megcsókoltam. Forrón megcsókoltam, kiadva magamból minden feltornyosodott szenvedélyt, és magamban tartott imádatomat, kimondatlan rajongásomat. A fejemben lüktetve visszhangzott a zene, és a hangja, ahogy tiszta szívvel énekel. Visszacsókolt, majd abbahagyta, és értetlenül pislogó szemembe nézett.
– Inkább gyere el a következő házibuliba. – mondta, gyorsan megölelt, adott egy puszit a fejemre, még egyszer rám mosolygott, és eltűnt. Az órámra néztem. Indulnom kellett. Pillanatnyi mámoromban megfeledkeztem róla, hogy csak én ismerem őt évek óta, és ő rólam mit sem tud.

Különös dolog a titok, nem igaz? A másik akárhogy is fogadkozik, és tartja a szavát,
te kitartóan erősködsz, hogy szegje meg.
Az adott pillanatban nem létezik más, csak Te és a Megfoghatatlan. Elveszel.
Ott lebegsz múlt és jelen, nappal és éjszaka között a lehetséges válaszok óceánjában,
és úgy érzed, egyre mélyebbre süllyedsz a fényponttól, a jövőtől.
Nem a jószívűség hajt, ó nem. Legfeljebb a lelkiismereted elől rejtőzöl áttetsző fátyla mögé.
De őt sem csaphatod be. A természetes kíváncsiság hajt, az ösztönös tudni akarás,
mely csillapíthatatlanul nehezedik józanságod kapuira. Kattanás, és a lakat lehull.

Egy pillanatra a fellegekig szállsz, ez az édeni kerítés lehet,
ám a megdöbbentő igazság béklyója kegyetlen erőkkel ránt vissza a földre,
ahol te összeroskadsz a súlya alatt.
Az indító forrás megkönnyebbült, a terhet leadta.
Te levegőért kapkodsz, rémült ijedtséggel pillantasz körbe, de hasztalan.
Esküd már letetted, visszakozni késő.
Még egy utolsó pillantás a felkelő Napra, ahogy fényárba borítja a hajnalt, és
a börtönőr sebtiben felkerült láncaidat rángatva vonszol le a vártömlöcbe.
Megolvasztott vaspecsét forrasztja rá bélyegét véresre préselt ajkaidra.
Saját magad ítélted el.
Az egyetlen, ami belőled maradt, egy kétségbeesetten villogó szempár,
mely segítségért kiállt, és szívfacsaróan könyörög, de sohasem kaphatja meg.

Meg kell tudniuk! Vagy mégsem? Vajon van-e oly távolság időben,
mikor az erkölcs elfelejti a meggondolatlanul tett fogadalmakat?
Vajon lesz-e kor, melyben érvényét veszti a rút igazság?
Az álomvilágomat akarom, a többiek még ott járnak, még észre sem vették az átjárót, észre sem vették, hogy eltűntem. Én már nem térhetek vissza, a magányomban elsorvadok. Velük akarok lenni, hírnököm kell értük küldenem, hogy együtt cipeljük a tudás terhét!

Nézem az arcukat. Tekintetük ragyog, lelkük szárnyra kél, kacajuk tiszta és könnyed. Hogy foszthatnám meg őket ettől a mesétől, rózsás levegőjű pillangós illúziótól? Elég leszek én a mocsárnak. Már nem kell sokáig kibírnom, idővel kihuny a fájdalom legapróbb szikrája is. Csak azt kívánom, addigra aludjanak el mélyen…

Édesen fecsegve mesélted.
Fel sem merült benned, hogy már mióta ismerem a terveidet.
Hogy képes lennék akár most azonnal itt hagyni csapot-papot,
és csak követni Téged, járni a Te utad, le a sötétségbe is,
és nem haboznék átlépni még a pokol kapuját sem,
ha azt rebesgetnék, hogy ott leszel.

Nem is sejthetted. Hiszen még sosem beszéltünk…

Mikor hosszú hónapokig tartó hiányod
szűnni nem akaró kétely-féregként rágta át szívem sajgó zugait,
akkor is képes voltam minden szenvedésem kacagva feledni.
Ehhez csak annyi kellett, hogy újra láthassalak.

Ha csak lopva, egy pillanatra is…